Fejben dől el – avagy miért lenne szükség másfajta megközelítésre az ún. ideológiai (politikai, vallási) szélsőségekkel szemben?

„Nevezzük a nevén az iszlamista terrort” – hangzik el egyre gyakrabban baloldali, liberális értelmiségiektől is a felhívás. De vajon mit érnénk el vele azon túl, hogy megbélyegezünk vele 1,5 milliárd muszlimot? Arra ugyanis ne számítsunk, hogy az átlagember majd különbséget fog tenni „iszlám hívő” és „iszlamista” között. Azt pedig, hogy a megbélyegzés hová vezet, jól tudjuk. Másrészt, mit érnénk el vele azon túl, hogy ezzel lényegében elfogadjuk azt a diskurzust (azaz, hogy itt „ideológiák”, „kultúrák” háborúja zajlik), amellyel többek között az Isis is szentesíteni kívánja bűntetteit, még több embert fanatizálva?

Túl azon, hogy gyakorlati hasznát sem látom, sőt, károsnak tartom, megpróbálom röviden összegezni, legfőképpen miért nem értek az ún. szélsőséges ideológiák elleni harccal, és miért látom szükségét egy másfajta megközelítésnek.

Szerintem onnan érdemes kiindulni, hogy mi vonz be bárkit is a szélsőségek irányába. Mert ha ragaszkodunk az ideológiához, mint okhoz, kiindulóponthoz, akkor azzal azt mondjuk, hogy létezik valami (az ideológia), ami kvázi megszállja az embert, és ha ez megszűnik, nincs többé, akkor itt a világbéke. Csakhogy az előzmények (IRA, ETA, Vörös Brigádok, a rasszista gyilkosságok stb. példája) nem ezt mutatják.

Az én kiindulópontom az, hogy minden „szélsőség” mozgatórugója ugyanaz, és ez a fejben lezajló folyamat. Az ember pszichéjére több dolog hat, van egy állapota, amivel születik, és erre rakódnak rá különböző történések. Mindez együtt vezet el a frusztrációhoz, komplexusokhoz, identitás problémákhoz, majd a gyűlölethez, amely akár agresszióba is torkollhat.

Van- e különbség egy „keresztény” Breivik vagy egy – nevére sem emlékszünk – muszlim terrorista között? Az én álláspontom az, hogy valójában nincs. Mindannyian hasonló mentális, pszichés folyamatokon mentek keresztül.

De melyek ezek a történések, amelyek rárakódhatnak, melyek ezek a folyamatok? Nyilván valaki eleve születhet személyiségzavarral, elmezavarral, de a legfontosabb közös tényezők általában ezt követik – elszenvedhet súlyos sérüléseket a családban (elhanyagolás, bántalmazás), és/vagy érhetik hasonlóak a társadalomban (kirekesztés, zaklatás) is.

Majd ehhez járulhatnak hozzá olyan külső, befolyásoló tényezők, mint a hozzá eljutó információk a médián keresztül, a „Werther hatás” – (ön)gyilkosságsorozat, aktuális minták követése stb.

Csak helyszín és korszak kérdése, hogy innen hová jut el (ki lesz az ellensége, az áldozata), nem az akármilyen ideológiáé. Az ideológia nem ok, hanem következmény, tünet, ürügy. Ha nincs „ideológia”, amit találhatna, akkor is meg fogja tenni. Lehet mással, de hogy bántani, akár ölni fog, az nem kérdés.

Nem véletlen, hogy az ún. iszlamista terroristák nem elhanyagolható része még csak nem is gyakorolta a vallását: ittak, drogoztak, buliztak (kérdés lehet persze az is, milyen hatással van az alkohol egy olyan ember szervezetére, akinek felmenői generációkon keresztül nem fogyasztottak alkoholt).

Nem véletlen, hogy többen közöttük bántalmazták a családtagjaikat, párjukat.

Az sem véletlen, hogy többeknek priuszuk volt.

Még jóval azelőtt, hogy bármi közük lett volna a terrorizmushoz, az „ideológiához”, éveken, évtizedeken át. Ehhez képest radikalizálódásuk nem ritkán csupán 2-3 hónapos történet.

Az ember viselkedését kell tehát megérteni, a választásainak okát, mert ideológiák ellen harcolni reménytelen. Az Egyesült Államokban generációk óta élő, a társadalom részét képező muszlimok sokkal kisebb eséllyel vannak kitéve a radikalizálódásnak, mint azokban az európai országokban, ahol lényegében gettókba kényszerítették őket. Nem egy feltáró cikk foglalkozik azzal, mennyire lehetetlen küzdelem még diplomásként is ebből a közegből kitörni, akár méltó állást találni.

És hát tudjuk, a „kommunizmust” sem ideológiai harcban győzték le, nem a szabadság-eszményével, a demokratikus értékekkel kecsegtetve, hanem a kvázi jóléttel vagy legalábbis annak illúziójával („Colgate fogkrém és tsai). A nácizmus harcban veszett el ugyan, de a jelek szerint bármikor felbukkanhat, pláne, ha úgy alakulnak a gazdasági, szociális körülmények. A lelki okok, a frusztráció, a csalódottság, a kirekesztettség bárkit könnyen sodorhat egy olyan oldalra, ahol megadják neki a befogadottság érzetét.

Papolhatunk bárkinek arról, hogy milyen veszélyes az általa követett ideológia, nem fogjuk tudni meggyőzni, mert a mentális történései egészen mások, mint a miénk. Ideológiát nem lehet legyőzni. Személyiséget viszont, különösen gyerek/fiatalkorban, még lehet formálni.

Ezért gondolom, hogy másfajta megközelítésre van szükség. Amely a radikalizálódás valódi mozgatórugóit tárja fel, és tud megoldásokat találni.

Lévai Julianna