Dühök és diktátumok – napi frusztrációinktól az irányítás illúziójáig

Nem most kezdődött. Évek, sőt, évtizedek óta megfigyelhető a kommunikációs stílus durvulása Magyarországon, nagyjából a frusztráció növekedésével párhuzamosan, arányosan. (S hogy van összefüggés – két éve Szentpéterváron csodálkoztam rá arra, hogy a jólét milyen jó irányba befolyásolja az emberek pszichés állapotát – már nem tolakodtak, indulatoskodtak a villamoson, metrón, utcán, szemben azzal, amit korábban minden kiutazás alkalmával megszenvedtem.)

A verbális vagy akár fizikai agresszióban megnyilvánuló frusztráció, düh kezdetben – céltalanul – azt érte, aki épp rosszkor volt rossz helyen. Ám csak idő kérdése volt, hogy program-szerűvé váljon, találjon magának állandó célcsoportokat – a romákat, hajléktalanokat, melegeket vagy – ahogy mostanság tapasztaljuk -, a menekülteket, muszlimokat.

Annak, aki itt él anélkül, hogy kitenné a lábát hosszabb-rövidebb időre, talán fel sem tűnik, honnan hová jutottunk. Legalábbis én Angliában, illetve Anglia után döbbentem rá arra, milyen pocsék pszichés/mentális állapotban vagyunk. Ott például egyetlen egyszer láttam azt a (nálunk oly rendszeres) jelenetet, amikor is a szülő mindenki előtt üvölti, hülyézi le a saját gyerekét – egy magyar család volt Portsmouth sétálóutcájában.

Később, már Budapesten, a Keletinél volt egy – akkor még frissnek számító, hazai – élményem: egy taxi sor elejére siettem éppen (angolosan, ahogy illik), amikor a sor közepe táján leszólított egy taxis, hogy elvinne. Kérdeztem árat, ő mondott valamit, amit sokalltam, így elköszöntem és tovább indultam. Ekkor azonban olyan szitokáradatot zúdított a nyakamba, hogy a lehetetlen helyzet miatt egyszerűen kitört belőlem a nevetés. Azóta már „megszoktam”, jobban mondva, fejben tartom, hogy hol élek és mire számítsak.

Itt állunk tehát Magyarországon, ezzel a nagy – és egzisztenciális okokból, jövőkép híján egyre inkább elhatalmasodó – frusztráltságunkkal. Normális esetben ilyenkor tör ki a LÁZadás, a FORRadalom.

Kivéve, ha a gőzt másképp is ki lehet ereszteni. Arról, hogy ez így legyen, indulatokat, rémületet keltő plakátokkal, manipulált híranyagokkal gondoskodnak. Az agressziót, a dühöt további agresszióval, dühvel gondolják levezetni, manipulálni, célt kreálni neki. Ami persze egy életveszélyes játék. Ezt láttuk Angliában, ahol a Brexit után elszabadult egy kisebb fajta pokol. Pedig az ő általános mentális-pszichés állapotuk fényévnyire van a miénktől. Ennek ellenére megnőtt a külföldieket ért támadások száma, és – ami igen intő példa a fehér „faj” felsőbbrendűségét propagáló, idegengyűlölő „keresztény” kelet-európaiak számára – már az sem számított, milyen a bőröd színe vagy mi a vallásod. Elég az, hogy idegen vagy: három alkalommal támadtak meg angol fiatalok lengyel „migránsokat”, csak azért, mert lengyelül beszéltek. Egyikőjük a bántalmazásba bele is halt.

Bár mi még nem vagyunk túl a saját Hexit-ünkön, de már bántalmazták az ellenkampányban aktív KKP egyik aktivistáját, illetve nemrég egy muszlim nőt is.

Lehet persze, hogy a frusztráció ezzel levezetődik ideig-óráig, de amilyen ragadós az agresszió, olyan nehéz lesz megszabadulni tőle. Nem a – minden jel szerint – súlyos problémával küzdő, szánalmas plakáttal előrukkoló Bayer és társai szövegelése a probléma tehát önmagában, hanem az, hogy verbális agressziójuk tovább fertőz. Egy ilyen közegben még inkább. És hát jól tudjuk: egy pillanat is elég ahhoz, hogy a szó tetté, tettlegességé fajuljon.

A rossz mintákat ugyanis nem csak a gyerekek veszik át, hanem a felnőttek is. Említhetném azt az egykori pedagógus kollégát, aki egy nap azon vette észre magát: rászólt a felnőtt testvérére, hogy ne hintázzon a széken – a saját otthonában. Mindezt azok után, hogy ő és kollégái napi szinten szenvedték el betegesen irányításmániás főnökük vegzálását. Lázadás helyett azonban inkább maguk is átmentek irányításmániásba.

Az irányításmánia egyébként pont abból fakad, amiből a frusztrációnk is – saját végtelen bizonytalanságunkból. Nem véletlen, hogy ezen a vidéken ilyen szinten akarunk mindent és mindenkit irányítani – a gyerekünket, a tanítványunkat, a beosztottunkat, a szomszédot, a vadidegent. Hogyan öltözzön, milyen legyen a haja színe, kibe legyen szerelmes vagy épp kivel (ne) kössön házasságot.… A saját sorsunkat, jövőnket? Hát, ez az, ami valahogy nem jön össze. Épp ezért van szükségünk illúziókra. „Nekünk ne diktáljon Brüsszel!” – nem véletlenül ez a fő üzenete a kormány menekült-ellenes propagandájának. És ez hat. Irányítani jó érzés. Azt hihetjük, hogy tőlünk függenek a dolgok, hogy tudjuk, mire számítsunk. Lázadni rizikós.

Nem fogjuk tudni meggyőzni, megnyugtatni azokat, akik félnek, akik nálunk is frusztráltabbak, akik szeretnék abban a hitben ringatni magukat, hogy ők irányítanak. Talán néhány valódi trauma észhez térít majd.

A jólétben ugyanis nem reménykedem.

Lévai Julianna