Szalagavató a Zöld Kakasban

Ugye, úgy hangzik ez a cím, mintha arról írnék, milyen is volt a szalagavató egy Zöld Kakas nevű étteremben? Esetleg klubban. Pedig a Zöld Kakas, mely amúgy hivatalosan Zöld Kakas Líceum, valójában egy alternatív középiskola. Olyan fiataloknak ad második (vagy hát kinek épp hányadik) esélyt, akik valami miatt nem tudtak beilleszkedni az állami oktatási rendszerbe. Sok oka lehet ennek. Tanulási nehézség, családi problémák, anyagi gondok – és nyilván az időben egyre inkább visszafelé „haladó” iskolarendszerünk is. Kerényi Mária és Braun József 21 évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy nem mindennapi iskolát alapítanak nem mindennapi fiataloknak – hálás vagyok a sorsnak, hogy e tanév szeptemberétől itt is taníthatok.

A hétköznapok eléggé különböznek a „ZK”-ban az állami oktatáshoz képest. A tanítás legkorábban is csak 9-kor kezdődik, egy nap nincs 5 óránál több, nincs csengő, portás, hetes. Nincs fegyelmi tárgyalás, de van szakszerű. asszertív konfliktuskezelés. Nincs kötelező tanári értekezlet, de van sok, kis létszámú „stáb”, melyeken a részvétel önkéntes és intenzív, és melyek mindig a diákokról és a konkrét, iskolai történésekről szólnak. Nincs felügyelő tanár, de van mentor, nincs magázás, az iskola két vezetőjét a diákok épp úgy Marinak és Jóskának hívják, mint a kollégák. Nincs kötelező tanterv, de van sok pedagógiai kísérlet, nincs tankönyv, de vannak izgalmas és kreatív projektek. A falakat a diákok festik színesre, és nem tilos az osztályterembe kanapét vinni. Nincs lőtér, van jógaterem. Nincs menza, de szabad sütni-főzni a konyhában. És még sorolhatnám.

Kíváncsian vártam, milyen lesz itt a szalagavató. Mely persze valójában nem is a Zöld Kakas épületében, hanem a Ferencvárosi Művelődési Központ színháztermében volt. „Nem is értem” – mondja Jóska – „ezek a mi polgárpukkasztó, renitens gyerekeink hirtelen egészen konzervatívak lesznek, amint a szalagavatóról van szó. Hetekig tartó, elszánt készülődés, szmoking, báli ruhák, angol keringő, bécsi keringő…” Mari nevet. „Jóska, hát te ezt nem érzed át! Egyszer az életben a mi lányaink is szeretnének hercegnők lenni!”

A „hercegnők” tényleg pont olyan szépek és izgatottak, mint bárhol máshol – minden giccsével, indokolatlan csipkéjével és fodrával, avitt szmokingjával, nyakkendőjével is szeretem a szalagavatókat, pedig anno, visszahúzódó, szemüveges kamaszlányként nem nagyon hatott meg a dolog. Bár a szemüvegem még megvan, most már rendre bepárásodik, amikor a tanítványaimat látom így. A fiatalság ünnepe ez, a felnőtté válásé, átfénylik rajta az együtt töltött idő, és persze mindaz, ami még lehet.

Zöld Kakasos érettségizőnek lenni azért talán mégis csak egy kicsit más, hiszen ezekről a fiatalokról már sokszor és sokan lemondtak. Valószínűleg maguk a diákok sem hitték mindig, hogy egyszer ilyen közel kerülnek majd a sorsdöntő vizsgához. Ha a táncok egy része klasszikus is, a teljes műsor ugyancsak rendhagyó. Diákok és tanárok rapelnek, énekelnek, zongoráznak, a két „bemondó” tanuló, Kristóf és Balázs pedig nem egy fekete mappából olvas fel feszengve, hanem profi „sohwman”-ekként, szellemes improvizációkkal, sok humorral kötik össze a műsorszámokat.

Szép, amikor Kerényi Kata kolléganőm felolvassa a közel húsz éve érettségizett öregdiákok levelét.

„(…) egy olyan iskolában és közegben voltatok és lesztek – ki hónapokat, ki éveket -, ami valóban sokszínű és ettől lett igazán gazdag; ez igenis egy olyan érték, ami erőssé tesz titeket. (…) Egy dolgot megtanultam sok év alatt: egyikünk zsebében sincs ott a bölcsek köve, senkinek, mindannyian emberek vagyunk, így tévedünk és hibázunk, vannak erősségeink és vannak gyengeségeink, de senki nem több és nem kevesebb másoknál. A nyitottságunk, a változás elfogadása az, ami az igazi tudást adja. Onnan kerültem ki én is, ahonnan most ti is. Most egyetemre járok, pályázatokkal foglalkozom projekt-menedzserként, mellette sportszerforgalmazó cégnél vagyok alapember, és számtalan közüggyel igyekszem foglalkozni (…) Nem a tévedhetetlenségben van az erő, hanem abban, hogy mindig őszinte legyél magaddal szemben és soha ne add fel, de tényleg soha, bármi is legyen a vágyad, a célod. Izgulni szabad, félni természetes, de nem hinni saját magadban tilos!” – üzente Nagy Tamás a ZK végzőseinek.

T. Varga Veronika szavai is sokunkat szíven találtak. „(…) Sokféle másság van, autista gyermeket nevelő szülőként állíthatom, nem könnyű a mássággal együtt élni nap mint nap. De ez nem baj (…) Bármiben is térünk el a normától, a megszokottól, gazdagszunk tőle, ahogy a környezetünk is. Attól, hogy állami iskolában nem boldogul valaki, még nem biztos, hogy az az ő hibája. Nekem se ment, de mikor Marival és az akkori tanárokkal találkoztam, ők segítettek átlendülni a nehézségeken, emberi hangon, egyenrangú félként kezelve, egyénre szabadva tanulhattam. (…) Ide jóval könnyebb volt beilleszkedni, és az itt töltött éveim után az egyetemen is, ahol diplomáztam. A különcségek, amikért korábban kinevettek, a javamra váltak, profitáltam a könyvet szeretetéből például. Nemcsak minket néztek más szemmel, a világot is, ezt tapasztalhattátok ti is. Nekem biztonságot és nyugalmat adott, sok ilyen iskola kellene.”

Szép, amikor a diákokra feltűzik a szalagot – minden diák maga választja meg, hogy ki teszi ezt. Lehet az csoportvezető, kedvenc tanár, mentor, szülő, jó barát – vagy akár egy régen látott, meglepetésül külföldről hazatoppant „nagy tesó”.
Most értem meg igazán Braun Józsefnek azokat a szavait, amiket első találkozásunkkor mondott nekem, mikor elmondtam neki, hogy szeretnék én is a Zöld Kakasban tanítani. Hogy náluk nincs állásinterjú, nem úgy van az, hogy a főnök megmondja, ettől az évtől ez a kolléga ennyi és ennyi órában a munkatársunk lesz. Nem. Először meg kell ismerkedni a többi tanárral, csoportvezetőkkel, diákokkal, és a kapcsolódások útján körvonalazódik egy ösvény, mely a Zöld Kakasban egy pedagógus útja lehet. „Az évek során rájöttünk” – mondta Jóska – „hogy, ami igazán számít a pedagógiában, az nem más, mint az emberi kapcsolatok.”