Értékelés és osztályozás a távoktatásban

Táv oktatok,
jegyet adok,
hisz (attól) vagyok.

A távoktatásban (digitális munkarend) az értékelés és osztályozás mostani gyakorlata az általános iskolában szakmai rémálommá vált. Persze előtte sem volt rendezett, jól szabályozott terület.

A régi elv, hogy folyamatot értékelünk, nem kimenetet, hiszen tanterveket veszünk alapul. Nem az van a naplóban, és ez alapján a bizonyítványban értékelve, hová jutott el a gyerek, hanem az, hogyan haladt előre. Hétről, hétre, hónapról hónapra érdemjegyekkel jelezzük, hogyan áll a tanuló az adott értékelési pontokon. Majd a tanév végén ezek átlaga lesz az osztályzat a bizonyítványban. A „hagyomány” a folyamatszabályozás, és erre irányuló értékelés.

A folyamatértékelés a felzárkózók számára különösen hátrányos. (Ha elégtelenről indul, és közepesre tornázza fel magát, az átlag miatt akkor is csak elégséges a végén.)

Viszont az eredeti szabályozást erősen kikezdte – többek között – a pedagógusi tekintély mélyrepülése. Jórészt szülői nyomásra beszivárgott a kimenetértékelés is a folyamat értékelése mellé. Szinte mindenhol van már mód a javításra. Az adott értékelési pontokon is (dolgozatok újraíratása), de inkább a ciklus végén jellemző, amikor a szülők észbe kapnak. Értékelési gyakorlatunk a kimenet és folyamatszabályozás logikátlan kuszasága. Jó példa a következetlenségre, ami egy osztályozó értekezletünkön történt. Megkérdeztem, hogy az átlagba az első félévi jegyeket is bele kell-e számolni, vagy csak a félévi jegyet vonjam bele. Az a döntés született, hogy egyiket se. „Az első félévet már értékeltük.”

A tekintélyvesztés másik következménye a felülértékelési gyakorlat. (Különösen a nyomulós szülők gyerekeinél. De a többinél sem árt…) Jó jegyekért senki sem reklamál, a rosszaknál viszont egyre bátrabban… S nem csak a szakmai tekintélynek van mélyrepülése, hanem a szaktudásunknak is. Pedig ezeknek hiányában az enyhe minősítések védhetetlenek.

S nyűgnek ott van még ráadásul a felelősség kérdése. Mennyiben a pedagógus sara, ha a gyerek nem tudja, amit kellene? Az rossz jegy minősíti a pedagógust is? S hiába hatékony, jó tanár valaki, akkor is kerülhet bajba, ha nem megfelelően értékel. A konkrét követelményrendszer hiányzik a minősítések megalapozásához.

Saját élményem is bizonyítja, hogy ez jelenleg mennyire szabályozatlan. Volt nálam szakfelügyeleti ellenőrzés. Eléjük tettem, a kerettantervi értékelési szempontsort. („A fejlesztés várható eredménye” a 2. osztályos ciklus végén magyarból.) Kérdeztem pár maszatolt megfogalmazásról, hogyan kell értelmezni. Nem tudták ők sem. Majd megkérdeztem, hogy akkor szerintük, ha mindezt tudja a gyerek, az az elégséges, vagy a jeles? Esetleg közepes? Nem tudták, azt mondták, ilyesmivel nem foglalkoztak a tanfolyamon, amin felkészítették őket (a pedagógusok szakmai munkájának ellenőrzésére).

Az értékelés és a minősítés eddig ment, ahogyan tudott. Mindenki másképp csinálta. Szabályozás helyett hagyományok, alkuk, helyi szokások kusza keveréke alapján, több-kevesebb feszültséggel ugyan, de valahogy működni látszott.

Mitől lett ez sokkoló rémálom?

Mert az értékelés – minden fogyatékossága ellenére – mára a legfontosabb pedagógiai eszközzé vált. A pedagógusok zöme ezzel motivál, és fegyelmez. S a szülőknek is gyakran fontosabb a jegy, mint az, hogy mit tud már a gyerek, és mit nem. Ők sem tudják igazán, hogy mire is lenne szüksége a gyereknek a jövőben. Jobb híján sokan a saját iskolai tapasztalataikat veszik alapul, azt várják el a gyerekük számára, amit ők kaptak. A jegy a kockacukor és a korbács is.

A távoktatással a pedagógusok elvesztették ezt az eszközt. Digitális technikákkal az eddigi jegyforrások: beszámoltatási, számonkérési technikák (dolgozat, teszt, feleltetés, jegyzetellenőrzés, órai munka, stb.) érvénytelenné váltak, megbízhatatlanok. (Bár vannak erre "kreatív" megoldások. Láttam videót, amin bekötött szemű gyerek mondta a verset… ) De a jegyosztogatás annyira fontos, hogy sokan inkább nem is veszik figyelembe, hogy témazáró dolgozataik, tesztjeik, feleltetéseik, stb. az osztálytermen kívül érvénytelenek. Csinálják tovább, hiszen a „munkarend” marad, csak „digitális”. Persze meg fogjuk ezt is „okosban” oldani, mint minden mást eddig is. Ami egyedül necces lehet, az a „pallosjogunk”. A buktatás eddig alkalmas volt a pedagógiai kudarcok exportálására.

Jelen körülmények között vajon hogyan élhetünk majd ezzel a hagyományos eszközzel?

Már most borzolja a kedélyeket mindez, de fokozódni fog a gond, hiszen a közeljövőben bizonyítványokat kell majd kiállítani…

Csorba József
tanító-szociológus