Pedagógiai jegyzetek a karanténból 1. – Személyesség és közvetlenség
Pedagógiai jegyzetek a karanténból
1. Személyesség és közvetlenség
Bármikor beszélgetünk a gyerekkel a kényszerű iskolabezárás kezdete óta, arra a kérdésre, hogy mi hiányzik leginkább, amióta otthon kell maradniuk, a leggyakoribb, legigazibb, legátéltebb válaszuk mindig az: a többiek. Az osztálytársak, a barátaim, a többi diák, a barátnőim, a haverok, a lelki társak, a többi ember.
Igen, az iskola mindenekelőtt és elsősorban közeg, társas hely, együtt-lét. Ha tetszik, a közvetlenség és a személyesség világa. Persze, lehet jó képzésről, hatékony tudásátadásról, sikeres felkészítésről, kiváló oktatásról beszélni, és mindegyik fontos is, de a személyesség közege nélkül mind halott dolog. Ha egy gyerek – és itt nem csak a hatévesekről, hanem a tizenhat és tizennyolc évesekről is beszélünk – csak megfelelően jó színvonalú oktatást kap, akkor az is könnyen elveszti az értelmét vagy a súlyát. Nem, arra a közegre van szüksége minden gyereknek, amiben a tudáselemek, a képesség-részek mind-mind átitatódnak az együttlét érdekes, vonzó, vibráló, kiszámíthatatlan, érzelmileg átfűtött jelenlétével.
A tanárok is hiányoznak nekik, a maguk elfogultságaival, keménységével vagy lágyságával, bogaraival, mosolyával vagy szigorával. Mert a másik embert látják a tanárban is, a pont nekik beszélő, nekik órát tartó, tőlük követelő, őket értékelő, őket nevelni akaró, és persze esendő embert.
Ha pedig megfordítjuk: amikor a tanárok ott ülnek a számítógép előtt, és rendre gyártják a feladatokat, megoldásokat javítanak ki, megoldókulcsokat állítanak elő, ugyanezt élik át: megmaradt a tananyag és a feladat, és eltűntek mögöttük a diákok. Éppen azok, akikért az egészet csinálják. Akik a hétköznapokban persze nagyon sok bosszúságot is okoznak; állandóan félreértések kísérik a tanár-diák interakciót, gyakran bizalmatlanság vagy ellenségesség övezi a viszonyukat a diákokhoz, de mégiscsak: a diákokkal beszélgetnek, velük vitatkoznak, őket igyekeznek megnevelni, nekik akarnak valami érdekeset és fontosat átadni. Egyszóval: diák nélkül mit ér az oktatás?
Minden fontos élményhez, értékes gondolathoz, emberi-erkölcsi felismeréshez a másik ember által és más emberek közegében jutunk el. A másik ember az a kapu, amin keresztül a megismerés és megértés felé eljutunk. Az iskola a hétköznapokban automatikusan – persze melyik iskola jobban, melyik rosszabbul – működteti ezt a kaput, működteti a társas együttlétnek azt az intenzív formáját, amit iskolának nevezünk. És mindezt önkéntelenül teszi, pusztán azáltal, hogy napi hat-nyolc órában együtt van ötszáz vagy ezer ember, gyerek és felnőtt, és mindent, amit csinálnak, együtt kell hogy megcsinálják. Vagyis az iskola automatikusan, per definitionem a közvetlenség és a személyesség közege.
Ha egy iskola felismeri ezt, akkor még hozzá tud tenni ehhez: tud szervezni osztálykirándulásokat, osztálytáborokat, iskolai táborokat, vándortúrát, vízitúrát, színjátszó fesztivált, játékdélutánt, nulladikos tábort, gólyabált, szalagavatót, versenyeket, túraszakkört, filmklubot, színjátszókört, önképzőkört és még ezernyi más alkalmat és helyzetet arra, hogy a diákok együtt legyenek, egymástól és együtt gazdagodjanak, okosodjanak. Ha egy iskola felismeri ezt, akkor magát az oktatást is úgy tudja megszervezni, hogy ezt a hatalmas erőt felhasználja: csoportmunkákkal, közös feladatokkal, projektmunkákkal, izgalmas beszélgetésekkel, játékokkal, és mindenekelőtt folyamatos kommunikációval.
De, ismétlem, függetlenül attól, hogy tudatosan felhasználja-e ezt az iskola ezt a termékeny közeget vagy nem, mindenképpen ez hat legerősebben. Ebben a legjobb benne lenni, ez marad meg mindenkiben a legerősebben, ez jelent életre szóló iskola-élményt.
