Társadalmi egyenlőtlenségek: iskolai egyenlőtlenségek

Iskolarendszer és szabad választás címen közöl az Élet és Irodalom egy elemző tanulmányt a „jóindulatú szegregációról”. A rendszernek erre a működési zavarára vezetik vissza a szerzők az utóbbi évek nagy közfigyelmet keltő válságjelenségeit, nevezetesen a köz- és a felsőoktatás expanziójából eredő munkaerő-piaci és finanszírozási gondokat, a főként vidéken tapasztalható nyílt etnikai szegregációt, valamint a tanulói teljesítményeknek a 2000 és 2003. évi PISA felmérésekben tükröződő hanyatlását.

Kutatási tapasztalatok birtokában sorakoztatnak fel érveket azon meggyőződésük mellett, hogy a esélyegyenlőtlenség legfőbb jellegzetességei az oktatási rendszer kvázi piaci jellegéből fakadnak, és jogi eszközökkel csak nagyon kis részben orvosolhatók.

A szabad iskolaválasztásból eredő jogosultságok ugyanis már az iskola kezdőszakaszában determinálják a gyermek további pályafutását, továbbörökítik a családok közötti egyenlőtlenségeket. A szülő szabadon választhat iskolát, s a jobb helyzetben lévő, jobb hírű, vonzóbb iskolák számára lehetőség nyílik a válogatásra. A tanulmány fel is veti a kérdést, hogy amennyiben a rendszer lehetővé teszi az iskolaválasztást, vajon „miért tiltja álszent módon a felvételit”. Mi szerint válogat az iskola a gyerekek között? A képességek 6-7 éves korban még nem mutatkoznak meg, és ma már evidenciának számít, hogy a családi kulturális háttér határozza meg, ki kerülhet be a vonzóbb, egyúttal keresettebb, a piacon kelendőbbnek bizonyuló intézménybe. Az igények különbségéből fakadó hátrányokat növeli, hogy egy középosztálybeli kisgyerek sokkal nagyobb eséllyel felel meg az illegális felvételi követelményeinek, mint iskolázatlanabb családból érkező kortársa.

A hátrányos helyzetű („speciális nevelési igényű”) gyerekek számára szerveződő, kisebb létszámú fejlesztő osztályokban az erre rászorulók sajátos fejlődési, felzárkóztatási lehetőséget kapnak. Ez önmagában akár jó is lehetne, de a fogyatkozó gyermeklétszám miatt intézményi cél sok esetben az ilyen csoportok megőrzése, s ez gyakran megakadályozza, hogy a felzárkózó tanulók átkerüljenek a normál csoportba. Pályafutásuk ilyen módon az esetek nagy részében zsákutcába fut. „Bár látszólag arról van szó, hogy a problémásnak minősülő gyerekekkel egyre gondosabban törődnek a különböző szakemberek, valójában ez a jóindulatú szegregáció jóval egyértelműbben szolgálja a gondoskodást végző intézményrendszer érdekeit, mint a belekerülő gyerekekét.” Ezek a gyerekek lényegében stigmatizáltan járják végig a „gyengített tantervű” osztályokat, ahol nem kapnak megfelelő felkészítést a továbbtanulásra. Munkaerő-piaci esélyeik ennek következtében szinte a nullával egyenlők.

A speciális igényű tanulókat (gyakran a magasabb fejkvóta és a megfelelő gyereklétszám biztosítása érdekében) felvenni kényszerülő intézményekből, az „elit” és – ha módja van rá – a középréteg kimenekíti gyermekeit, s ez akadályozza a manapság különös hangsúlyt kapó integráció szélesebb körű megvalósítását is. Ez a kimenekítés nyilván egyszerűbb a városokban, mint a falvakban, s ez a körülmény a különböző településeken élő és tanuló gyerekek közötti esélyegyenlőtlenséget is növeli. „A szülők nem szeretnék, hogy gyerekeik problémásként megbélyegzett tanulókkal is együtt járjanak. A jelenlegi rendszerben, amelyben az oktatásirányítás nem kíván beleszólni az iskolaválasztás kérdéseibe, az eredmény a szülők érdekérvényesítő képességének függvénye lesz.”

Kutatási eredmények igazolják, hogy hazánkban a társadalmi származás és iskolai pályafutás összefüggései erősebbek, mint Európa más országaiban. Ez pedig nagyrészt a rendkívül korai szelekcióval és az egyenlőtlen nevelési körülményekkel magyarázható.
Vajon milyen esélyt kapna a mai Magyarországon a kis alföldi faluból, egy egyszerű parasztcsaládból érkező Nyilas Misi?

—

Kapcsolódó link

Iskolarendszer és szabad választás (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 30. Szerzők: Berényi Eszter, Berkovics Balázs és Erőss Gábor)