Azok a vidám, gondtalan tanév végi napok…

Pillanatkép a szentendrei HÉV-ről:

A zsúfolt szerelvényen utazó, 9-10 éves gyerekekből álló osztály túl van a tanév végi szabadidős program első napján.

A tanév végi napok általában lazábban telnek, az iskolák többsége ezt a tanulás szempontjából már amúgy is holt időszakot használja ki szabadidős programokra, kirándulásra, városnézésre. A pedagógus nincs könnyű helyzetben. Hiszen felelősséget kell vállalnia a kisebb-nagyobb gyerekek biztonságáért; boldogulnia kell a kötöttségekből kiszabadult gyerekcsapatok fegyelmezésével; el kell viselnie, hogy vadidegen felnőttek szemrehányó megjegyzéseket tesznek tanulói viselkedésére vagy az ő nevelési módszereire, esetleg pusztán arra a tényre, hogy a tömegközlekedési eszközökön megzavarja nyugalmukat a gyerekek óhatatlanul zajos és nyüzsgő társasága. Meg aztán olyan programokat is kell szerveznie, amelyek, amellett hogy tanulságosak, le is kötik tanítványait, felkeltik a kíváncsiságukat, és amelyek végső soron értékes élményekhez is juttatják őket.
A nehézségek korántsem teljes listájához egyre súlyosbodó gondként csapódik még a programok finanszírozásának egyre megoldhatatlanabb gondja. Hiszen nem lehet minden megmozduláshoz pályázati pénzhez jutni, és egyre szélesedik azon szülők tábora, akik számára a néhány ezer forintos kiadás is megterhelő. „Az év végi osztálykirándulásoktól legalább annyira tartanak a szülők, mint a tanévkezdéstől, tapasztalataik szerint ugyanis ilyenkor ezreket kell »bedobni« a közös kasszába a gyerekek kikapcsolódásaira” – olvasható például a Népszabadságban (Ötvenezer forintos utazás a fővárosban).

Vajon mi járhatott a fenti történetben szereplő pedagógus fejében? Hogyan érezhette magát ebben a helyzetben? A benne lappangó feszültséget is jelezte, ahogyan a „vegeteriánus” kislány felvetésére reagált. Persze, lehetett volna elfogadóbb, türelmesebb, de nem lehet csodálkozni azon, hogy éppen ezen a ponton lett elege az egészből, és fogadta meg magában, hogy többé nem szervez külön programokat az osztályának, megteszi nekik az iskolaudvar vagy a közeli játszótér (ha egyáltalán van ilyen).

A tanítási órán kívüli programokra szinte egyáltalán nincs forrás az iskolák többségében. És a szülők zsebe sem éppen feneketlen kút. Persze kínálat, óriási és vonzó kínálat van a piacon. De talán ezen a területen mégsem a piaci viszonyoknak kellene diktálniuk.

SZJ