A Rogers Iskola csodája – harminc éves a Rogers Iskola
„Elindulok egy útra, jönnek velem mások, de igazán belülről is úton vagyok.”[1] (Lipták Era)
A Demokratikus ifjúságért Alapítvány gondozásában megjelent egy gyűjteményes kötet, ami az alapítók, a kutatók és az elmúlt három évtizedben ott tanítók szemével engedi láttatni ennek, a rogersi személyközpontú szemléletet a gyakorlatban megvalósító intézménynek a történetét, életét, működését. Kedvcsinálóul álljon itt a szerkesztő: Dobos Orsolya bevezetője.
Amikor a Rogers Iskoláról bármilyen fórumon beszélek, mindig elmondom, hogy ez egy olyan hely, ahol lehetősége van mindenkinek kipróbálni magát abban, amiben szeretné. Diáknak, munkatársnak, szülőnek egyaránt. És ha a dolog jól működik, akkor csinálhatja. Így vezetett az én utam a tanítóság után a fejlesztéstől a tehetséggondozáson át a szaktanárságig, aztán mindenféle szervezői feladatok után az iskolaműködtetésig, majd a kutatásig. Amióta a Rogers Iskolában dolgozni kezdtem, Kereszty Zsuzsa ‒ aki végigkövette az iskola harminc évét, és megtisztelt minket azzal, hogy ennek a kötetnek az egyik lektora lett ‒ számtalanszor mondta nekem, és valószínűleg a kollégáimnak is, hogy „Orsikám, írjátok ezt meg!”. Ilyenkor mindig nagyon értettem őt, mert amikor közvetlenül a részese voltam, akkor is éreztem, és most, hogy távolabb vagyok, egyre jobban látom, hogy a Rogers egy csoda. De amikor éppen csináltam, akkor minden figyelmem, energiám abban volt, és arra már nem maradt, hogy meg is írjam ‒ és így van ezzel minden iskolacsináló. Persze amikor alkalom adódott, egy pályázat, egy szakdolgozat, kötelező beszámolók, sokan írtunk az iskoláról. Ezekből is válogattam ebbe a kötetbe. Kutatóként már nagyon akartam, hogy ez az egész összeálljon, hogy az iskola híre, tapasztalatai, eredményei nyilvánosságot kapjanak. Mert ami itt a harminc év alatt összegyűlt, az nagyon sokat tud adni más iskolacsinálóknak, pedagógusoknak, jövendő pedagógusoknak egyaránt, és remélem, szülőknek is. Szerettem volna, ha sokakhoz szól, ezért tudományos igényű írások, módszertani ötletek és személyes élmények is kerültek a kötetbe. Válogattam régebbi írásokból, néhány pedig most, a felkérésemre született. Nagyon szeretem bennük, hogy nem csak arról szólnak, ami alapján a kötet koncepciójába válogattam őket, hanem tele vannak apró történetekkel, mellékszálakkal. Bár a szakmai témákra fókuszáltam, az iskola harminc évének számos olyan eleme is rekonstruálható, amelyek érzelmileg fontosak nekünk. Van benne történet, van benne dicséret, van benne kritika, a problémákat sem szeretnénk takargatni. Talán ez az egyik oka annak, hogy minden külsős szerzőnk az iskolát hitelesnek, működését koherensnek írja le. Még egy dolog van, amiért az iskola egy egésznek látszik: olyanok csinálják, akik önmagukénak érzik. Ezért a szerkesztés során az jelentette számomra a legtöbbet, amikor egy-egy név felbukkant. Arra gondoltam, olyan jó lenne, ha minden résztvevő, iskolacsináló neve itt lehetne… Ezt persze nem tudjuk teljesen megtenni, mert a harminc év alatt olyan nagyon sokan alakítottuk az iskolát olyannak, amilyen. Mi vagyunk mind, a rogersesek. Nehéz innen elmenni, jó ide visszajönni. Én már évek óta nem vagyok napi szinten részese az iskolának, de mindig visszajárok, és régi álmom teljesül azzal, hogy ezt a kötetet összeállíthattam. Az írásokat ‒ néhol személyes felhangú ‒ szerkesztői bevezetővel láttam el, és itt-ott lábjegyzetben hozzászólásokkal is. A kötet borítóján szereplő idézet Szécsi Margit gyönyörű verséből való, amelyet dalként minden rogerses ünnepen eléneklünk:
„Úgy néztem magamra mindig, ahogy a csodára nézni illik”
