Szegény Tímea, szegény Noémi

Az ismert írónő, Tóth Krisztina a Könyves Magazin számára adott interjúban nyilatkozott arról, hogy miért kellene bizonyos műveket levenni az iskolai kötelező olvasmányok listájáról:

Jókai Aranyember című művét nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér. 

Nagyra becsülöm Tóth Krisztinát mint írót, és nem is emlegetném itt, ha nem robbant volna fel a Facebook ettől a több oldalon idézett véleménytől. A  véleményéhez joga van, persze, de a sok egyetértő kommenttől azért el lehetett keseredni. Jókai elvesztette ugyan  a korábbi generációk számára tagadhatatlanul létező varázsát, a mai fiatalok számára nehezen érthető és élvezhető. Elég lenne egy rövid novella tőle, hogy azért ne menjen feledésbe fantasztikus életműve, és ha lekerül a kötelezők közül (különben is kellenek egyáltalán KÖTELEZŐK? de ez más, agyonvitatott téma) akkor igenis azért, mert „nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak.”

Nem értem viszont, mi baja az írónőnek Tímeával és Noémivel, ezzel a két gyönyörű és emlékezetes nőalakkal? Miért kéri számon rajtuk a 21. század feministára hangolt nőideálját? Pontosan kiderül a regényből, hogy miért váltak olyanná, amilyennek megismerjük őket. A török Tímea alázatra nevelődött, hálás az őt megmentő Tímár Mihálynak, kötelességének érzi mindenben követni, sőt szolgálni őt (annak ellenére, hogy a férfi ezt egyáltalán nem várja el). A  természetben nevelődő Noémi meg mindent elsöprően szerelmes, nem érdekli Tímár rajta kívül zajló élete. Ez azért egy mai nővel is előfordulhat. Szegény férfi főhős, pedig rendesen megkínlódja a helyzetet, nem tartható „hímsovinisztának”.

Ez a bejegyzés alaposan elgondolkodtatott mind a művészet szerepéről, mind az irodalomtanítás vitathatatlan kudarcáról.

Nemrégiben a közösségi médiában harcos vita folyt arról, hogy miért kínozzák szegény gyerekeket a Toldival. Elfogadom, hogy Arany remekműve, illetve annak főhőse már nem mozgatja meg a mai gyerek fantáziáját. (Tanítsunk tőle mást a hatodikosoknak, igazán van miből válogatni!) De hogy kínzásnak éli meg a vele való foglalkozást a szülők egy része, ez megdöbbent.

Tegnap volt szerencsém ilyen szöveget olvasni a Facebookon:

12 éven át abuzáltak irodalomtanítás címszó alatt, és most (a lányomnak) is ugyanezt kell átélnie. Érzelmi zsarolás a Szeptember végénben, bosszúpornó az Elbocsátó szép üzenetben, kurvázzuk le Szendrey Júliát klub szép darabja a Honvéd özvegye, sajnáljuk a feleséggyilkos Szegény Gélyi Jánost. Betetőzésként a Semmiért egészen és JA összes. És még sorolhatnám. Nem az a bajom, hogy tanítjuk ezeket, az a bajom, hogy reflektálatlanul tanítjuk. Építjük és fenntartjuk azokat a káros, párkapcsolattal, nemi szerepekkel kapcsolatos mítoszokat, amik csak nyomorulttá tesznek mindenkit, legyen fiú vagy lány.

Egyetértek: ne tanítsuk reflektálatlanul az irodalmi műveket! No de azt várni, hogy az írók, költők (a múltbéliek is) a mai kor eléggé zűrzavaros eszméinek, értékeinek feleljenek még, és eszerint megítélni őket?!

A művészek általában nem azért alkotnak, hogy edukáljanak. Tudjuk, hogy milyen következményekkel jár, ha valamilyen meghatározott ideológiát, értékvilágot követelünk az íróktól, költőktől (és más művészektől). Olyan szerencsés ország vagyunk, hogy ilyen elvárások különböző korszakokban hivatalos szinten is megfogalmazódtak/megfogalmazódnak. Az eredmény közismert.

Szekszárdi Júlia