„… mert cigány vagyok?!”

Pályám során kétszer találkoztam ezzel a fordulattal.
Először még csak tétova kérdésként, második alkalommal már kőkemény agresszióval párosulva.

Az első történet: Julika

Ma már boldog édesanya az a kislány, akinek édes szülője ezt kérdezte tőlem. Emlékszem, akkoriban olyan sok gyerek járt az iskolánkba, hogy alig fértünk el, nem is volt tanári szobánk. Egy folyosórész volt leválasztva, ott ültünk.

Azért hívattam be a szülőt, mert szakszolgálati segítséget szerettem volna kérni tanulási zavarokkal küzdő kislányának. Az anya visszautasította ezt, mert úgy vélte: csökken a gyereke értéke, ha kiderül róla, hogy különbözik a többiektől. Győzködtem, soroltam az érveimet, hogy a gyereknek sem jó, ha nem tud eredményes lenni. Ekkor hangzott el a kérdés: „Kati néni azért akarja ezt, mert mi cigányok vagyunk?” Abban az időben nem igazán volt ildomos még a cigány szót sem kiejteni a szánkon, így ez a mondat váratlanul ért, és nagyon meghökkentett. „Nem – válaszoltam –, én nagyon szeretem Julikát, és azt akarom, hogy neki legyen jobb.” Rám nézett, látszott rajta: nem ezt a választ várta.

A segítséget végül nem fogadták el, de a kisebbik gyereket is hozzám íratták. Azóta évtizedek teltek el, de Péter, az a bizonyos „kisebbik”, máig átköszön akár az utca túloldaláról is. Messziről is harsog a „Tiszteletem, Kati néni!”. És Julcsi kislányát is megcsodálhattam az utcán tologatva – rózsaszín fodrokba csomagolt, arany karláncos, a család büszkesége. Egy plázabeli találkozásnál rá is kérdeztek: „Ugye, Kati néni, a Julikára hasonlít?” Szép arcú, ápolt, nyugodt baba. Bár a jövője is ilyen rózsás lehetne!

A második történet: Lajcsi

E történet megértéséhez szükség van az előzmények leírására is.

Lajcsi „örökös”. Büszkén viseli bal fülében az aranykarikát, és nem felejti el – amikor csak lehet – megemlíteni a „milliárdos” nagypapát, aki gondoskodik is a családról. Lajcsit gyakran magával viszi, tanítgatja.

Az év végi bizonyítvány nem tetszett a papának. Olyannyira nem, hogy magántanárt fogadott a fiú mellé, aki heti két-három alkalommal tanult vele. Lajcsira rá is fért a segítség. Tanulási problémája diagnosztizáltatását először megtagadta az édesanya, majd egy év múlva szó nélkül aláírta a vizsgálatkérő papírt. Ennyi időre volt szüksége, hogy elfogadja az érveimet.

Lajcsi nem volt könnyű eset. Igazi vezéregyéniség, akinek lépten-nyomon azzal kellett szembesülnie, hogy fiútársai jobban teljesítenek nála. A segítséget nehezen fogadta el, ezt a tekintélyén esett csorbának vélte. Amúgy ügyes volt, mint utólag kiderült, tehetséges sportoló, jó szervezőkészséggel megáldott gyerek. Ugyanakkor azonban agresszív, impulzív, türelmetlen – és nem osztályelső. Ez utóbbi csak azért zavarta, mert mindenben első akart lenni. Bármi áron. Győzni, győzni, legyőzni mindenkit.

Négy együtt töltött év kevés volt a gyökeres változásra, de kölcsönösen hatottunk egymásra. Én megtanultam, hogyan fogadtassam el vele az érveimet, hogyan tegyem belátóbbá, ő pedig megtanult igazodni a közös normáinkhoz.

Nemegyszer előfordult, hogy kézen fogva vittem az edzésre, ültem a padon, kivártam, amíg elkezdi a munkát. Osztottam be „főnöknek” a csoportmunkákban, mert biztos lehettem abban: ahol ő irányít, ott valóban munka folyik. Beszélgettem vele a folyosói padon kivárva, amíg lenyugszik, és meg tudja fogalmazni a baját. És eljutottunk odáig, hogy amikor nagyon ideges volt, és érezte, nincs teljesen igaza, ki tudta mondani: „Kati néni, most ne tessék szólni hozzám, most hagyjon!” – és én tudtam, hogy ilyenkor valóban békében kell hagyni, és hagytam is.

Már a negyedik év vége felé jártunk, amikor valamiért nagyon felidegesített. Az osztály előtt szidtam le. Ült vagy állt, arra már nem emlékszem, csak sírós, ugyanakkor támadó kérdésére: „Ezt most azért mondja, mert cigány vagyok?” Amint kimondta, érzékelhető volt, hogy őt magát is meglepte a mondat, ami visszavonhatatlanul elhangzott. Én egy pillanatig levegőt sem kaptam. Aztán olyat mondtam, amit addig még soha: „Kikérem magamnak ezt a vádat! Mondd meg, mikor bántottalak én téged azért, mert cigány vagy! Ha haszontalan voltál, vagy lusta, akkor igen. Álljon fel, aki úgy érzi, őt azért szidtam meg, mert cigány vagy magyar!” És folytattam, elkeseredetten. Lajcsi közbeszólt volna, de nem engedtem. A végén csak kibukott belőlem az, ami a legjobban fájt: „Lajcsi, nagyon megbántottál. Mélyen szíven ütött, amit mondtál. Én soha nem aszerint bántam se veled, se a többiekkel, hogy milyen színű a bőrötök. Ez a vád nagyon igaztalan.” Valami ilyesmit mondhattam. Az osztálytársak, akik mindvégig döbbent csendben figyeltek, ezt követően „nekiestek” Lajcsinak…

Talán még aznap, de lehet, hogy csak pár nap múlva, Lajcsi odajött hozzám bocsánatot kérni. Hogy nem gondolta komolyan. „Én ezt tudom, nem is haragszom. De megbántottál, és ez a fájdalom nem múlik el könnyen.”

A tanulság?

Elsősorban az én számomra: soha nem lehetek türelmetlen, felkészületlen, szakmailag, emberileg kevés. Magas a mérce, nem is sikerül mindig átugranom, de legalább látom a korlátaimat. Próbálom megérteni, elfogadni a másfajta értékrendet, a jót átvenni, a hiteles társadalmi normákat közvetíteni.

Fontos lenne, ha felelős politikusok, vezetők is megértenék, nem akkor tesznek jót, ha a sérelmeket erősítik. Azzal csak olajat öntenek a tűzre. Poroltó, haboltó vagy csak egy pohár víz ma még elég. De nehogy holnap a tűzoltókat kelljen hívni.

Csendes Katalin
(tanítónő, Kaposvár)