Klein Sándor

Az iskola felel

Az iskolát a társadalom már jó ideje szólongatja, tegyen valamit, mert baj van a fiatalokkal: nem készülnek fel az „életre”, a gyorsan változó világhoz való alkalmazkodásra, a kemény problémákkal való szembenézésre, a kitartó munkára, az együttműködésre, a konfliktusok békés, konstruktív megoldására… és még hosszan sorolhatnám. De hát akkor mire fordították a diákok azt az egyre hosszabb időt, amit az iskola padjaiban töltöttek? A rosszindulatú kibicek szerint úgy-ahogy megtanultak írni-olvasni, számolni, betöltöttek a fejükbe sok összefüggéstelennek tűnő és ezért gyorsan elfelejtett információt.

Az iskola „felelget” – próbálkozik közeledni az új idők követelményeihez –, de csak ritkán ad világos válaszokat. Azt remélem, hogy a „veszélyes üzemmé vált iskola” kénytelen lesz a közvetlen biztonsági intézkedéseken messze túlmutató változásokra, és így válaszolni tud majd az igazi kihívásokra. Ahogy az Európai Parlament egyik dokumentuma hangsúlyozza:

Vagyis sürgősen tenni kell valamit, hogy az iskola célja messze túlmutasson a gyerekek tárolásán, a fiatalok távoltartásán a munkaerőpiactól, és az egészséges felnőtt személyiség kialakítását segítse elő. Sajnos a mai iskoláról ez általában nem mondható el.

Tanúi lehetünk annak, hogy az oktatás technikai színvonala javul, a tanagyag korszerűsödik, a tanárok továbblépésére jelentős összegeket fordítanak. Ma már azonban ez sem elég: az iskola és a társadalom összefogására van szükség, arra, hogy az iskola a társadalmat, a társadalom az iskolát segítse.

Egy magyar lap 2008 júliusi számából idéztem e mondatot, de egy tapasztalt nagy-britanniai rendőrkapitány jellemezte ezekkel a szavakkal az ottani helyzetet. Nos, talán mi még nem tartunk itt, de valószínűleg megérett a helyzet arra, hogy jelentős lépéseket tegyünk azért, hogy ne is jussunk ide.

2008 elején országos felháborodást keltett néhány esemény: diákok tanárok elleni erőszakossága. Ilyen inzultusok valószínűleg korábban is értek tanárokat – noha lehet, hogy ritkábban. A rendkívüli érdeklődést valószínűleg a képrögzítés technikájának fejlődése, a média érdeklődése váltotta ki. Hiller István oktatási és kulturális miniszter az iskola biztonságával kapcsolatos javaslatok kidolgozására szakértői munkabizottságot hozott létre. A bizottság tagjai – elismert társadalomtudósok, biztonsági kérdésekkel foglalkozó szakértők, szakmai és szakszervezeti képviselők – április végén elkészítették javaslatukat, melyet 2008 májusában az Országgyűlés oktatási bizottsága is megtárgyalt.⁴ Ebben az írásban sok fontos megállapítás található. Csupán mazsolázom ezekből, azt keresve, mi lehet az iskolák válasza ezekre a kihívásokra.

Az iskolai erőszak az iskolázás történetének folyamatos kísérője⁵

A kisgyerek általában kicsit félve megy az iskolába, de azután megnyugszik és általában jól érzi magát. „– Anyám, anyám! – vágtatott föl az édesanyjához [az első iskolai nap után Pityóka Móricz Zsigmond karcolatában⁷] … Nem is baj, hogy eskolába járok, minden, de minden megmaradt a régiben… És olyan jó az eskolában lenni…”

De az író tudja, hogy az iskolába menetellel valami végérvényesen megváltozott Pityóka életében: „Bizony elvesztetted te azt a régi világot teljesen. Nem találkozol te olyan bizalmasan gyerekábrándjaiddal soha többé, mint eddig… Észrevétlenül átröpültél az egyik világból a másikba…”

A gyerekek egy része alkalmazkodik ehhez a „más világhoz”. Megtanulja, hogy itt nem önállóságra van szükség (az kap jó jegyet, aki pontosan azt csinálja, amit a tanár mond), az értelmes beszédnél a tanár többre értékeli a hallgatást (az óra 70-85%-ában a tanár beszél), az együttműködést büntetik. Más részük azonban ellenáll, lázad.

Vannak gyerekek, akik emiatt passzivitásba süllyednek, de vannak olyanok is, akik agresszív viselkedéssel próbálják érdekesebbé tenni az iskolát.
A 6–10 éves gyerekek agresszív viselkedésére ritkán panaszkodnak a tanárok: ez jellegzetesen a 14–18 évesekkel kapcsolatos probléma. Korábban e fiatal emberek közül sokan már nem az iskolapadot koptatták.

Jókai Mór így ír erről „Az első iskola” című karcolatában:
„Háromszáz gyerek ült odabenn harminchárom padon. Rettenetes egy ország, ahol csupa gyerekek laknak! A falon egy óriási tábla; arra írva szörnyeteg nagy betűk, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálcával, a gyermektábor pedig mondta rá:
»ábe ab vaskalap, ha megütöd, megharap!…«
Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel szaladgálnom…, akkor alig voltunk többé tizenketten a háromszáz közül.”¹⁰

Az iskoláztatás korhatárának kitolódásával a tanároknak olyan viselkedésformákat kell elsajátítaniuk, amelyek alkalmasak e korosztály tanítására: értelmének pallérozására, személyiségének fejlesztésére.

A pedagógiai folyamatoknak kedvező légkör kialakítása

A konfliktusok erőszakmentes megoldását leginkább az segíti elő, ha sikerül olyan légkört kialakítani, amelyben „a nevelési-oktatási folyamat iskolai szereplői kölcsönösen tiszteletben tartják egymás (személyiségi) jogait”.¹¹

Sokféle megvalósulási módja van az ilyen pedagógiai környezetnek, de vannak olyan tényezők is, amelyek a legtöbb gyakorlatból vett példában megtalálhatók:¹²

A tanulók megerősítése. A jó tanár keresi az alkalmat arra, hogy elismerje a tanuló sikereit. A tanulónak önbizalomra van szüksége ahhoz, hogy energiáit kreatív módon élje ki.

Az információk, tapasztalatok, érzések megosztása. A problémák erőszakmentes megoldásához ismerni kell a tényeket és le kell vonni a tanulságokat mások tapasztalataiból. Az érzések megosztása ledönti azokat a falakat, amelyek megakadályozzák, hogy az emberek konfliktushelyzetben együttérezzenek, empatikusan megértsék egymást. Ez azonban nem könnyű és talán a tanárok számára különösen nehéz. Hadd idézzek kissé hosszabban Laczkó Géza: „Franciadolgozat-írás”¹³ című írásából ennek illusztrálására:

Támogató közösség megteremtése. Olyan közösségre van szükség, amely együttmunkálkodásra ösztönzi a tanulókat, és azt sugallja: „Együtt képesek vagyunk megoldani a legnehezebb problémákat is.” Az ilyen közösség tudja, hogy mindenki másban kiváló. Nem csupán néhány többé-kevésbé önkényesen kiválasztott képességet, tulajdonságot értékel (memória, szorgalom), de a komplex problémákhoz elengedhetetlenül szükséges sokféle tehetséget (szervezési, kritikai, kezdeményező, meggyőző, egyszerűsítő, irányító, támogató stb.).

Mindenki mással járulhat hozzá a konfliktus megoldásához.

Problémamegoldás. A problémamegoldás képessége csak problémák megoldásával fejlődhet ki. DeBono sokoldalúan mutatta ki, hogy a problémamegoldás, a konfliktusok megoldása tanulható, megkönnyíthető megfelelő technikák alkalmazásával. Az egyik iskolákban legtöbbet alkalmazott eszköze a P.M.I.: „nézzük, mik a pozitív, negatív és érdekes (interesting) hatásai annak, ha ezt a megoldást választjuk!” „Ahelyett, hogy veszekszünk vagy éppen erőszakot alkalmazunk, rajzoljuk meg együtt a megoldás térképét!”¹⁴

De persze nem kell ilyen messzire menni.

Öröm. Az iskola legyen örömteli. Olyan hely, ahol tanár és diák szeret lenni. „[Nálunk] agresszió alig létezik – írja [Elekes Mihály a tatai Színes Iskoláról]. – A gyerekek szeretnek iskolába járni.”¹⁶

A játék a gyerek egyik legfőbb örömforrása. „A játék szerepének erősítése visszaszoríthatja az agresszivitást” – mondta Nagy Czirok Lászlóné, a kiskunhalasi Fazekas Gábor Általános Iskola igazgatója a „Biztonságos Iskoláért” fórumsorozat nyugat-dunántúli állomásán.¹⁷

A pedagógiai eszköztár bővítése

A pedagógia eszközrendszere régen sem volt különösebben hatékony, de napjainkban, amikor „változatos társadalmi hátterű és az egyéni képességeik terén erősen eltérő gyermekek”¹⁸ – néha szinte felnőttek – kerülnek az általánosan képző iskola falai közé, „az iskola régi kultúrát szolgáló pedagógiai eszközrendszerének hatásfoka csökken, ami okkal váltja ki a tantestületben a védtelenség érzését”¹⁹.

Sokan és sokszor elmondták, hogy a tanár legfőbb munkaeszköze a személyisége.²⁰ A tanárképző intézményeknek, a tanártovábbképzésnek a tanárjelöltek, tanárok személyiségfejlődésére kellene helyezniük a fő hangsúlyt. Törekedniük kellene arra, hogy a tanárok tanulók iránti attitűdjére jellemző legyen az őszinteség, az elfogadás, az empatikus megértés.

El kell ismerni azonban, hogy a pedagógia egyszerre művészet, tudomány és szakma. A művészethez elsősorban tehetség, a tudományhoz tudás, a szakmához a szakmai fogások ismerete kell. Ez utóbbiak közül sorolok fel néhányat:

Kooperatív játékok. Ma már több kötetnyi „játék” áll a hazai tanárok rendelkezésére is. A játékok haszna azonban attól függ, hogyan használják fel ezeket. Különösen értékesek azok a játékok, amelyeken a gyerekek módosíthatnak vagy éppen ők találják ki.²¹

Projektek. Ha egy projektnek értelmes célja van, amely valóban érdekli a tanulókat, akkor különösen alkalmas a bennük rejlő sokféle képesség mozgósítására. Bár ma már előfordul itt-ott az iskolai tevékenység színesítésére használt projekt-munka, alig fordul elő azonban az, hogy az iskolai tanulás lényeges elemének tekintsék. Raven egy olyan tanárról ír, akinél a gyerekek szinte mindent projektek keretében tanultak: megvizsgálták az egyik közelben lévő ásatást, tanulmányozták a pillangókat, a lakosság összetételének változását, egy-egy ház történetét (például a lakók foglalkozásának változását, a pletykák terjedését a környéken stb.). De nem csak kutattak, akciókat is végrehajtottak (például miután megvizsgálták a szomszédos folyó szennyezettségét, kampányt indítottak a szennyezés csökkenése érdekében).

Az alkotó tevékenység támogatása. Ha a tanár nem a „tananyag letanítását” tekinti céljának, hanem a gyerek fejlődésének elősegítését, számtalan eszköz kínálja magát a színjátszástól a kézműves tevékenységeken át a zenélésig, táncolásig. És aki alkot, az nem agresszív: nem legyőzni akarja a másikat, hanem létrehozni akar valamit.

A fegyelem és önfegyelem kérdése

Az iskolai erőszak kérdését a legtöbben a fegyelem kérdésével kapcsolják össze.

Igaz. De a cél mégis az, hogy a pedagógus odafigyeléssel, érdekes és erőfeszítést kívánó tevékenységekkel segítsen önfegyelemre nevelni a diákokat.

Empatikus megértés

A beleérző megértés csodákra képes. Az értelmetlen szigorúság eltaszít. Hadd idézzek erre egy irodalmi példát Nagy István „Cipővizit”²³ című novellájából:

Befejezésül

Az iskolában tapasztalt agresszió eredete jelentős mértékben az iskolán kívül keresendő: a családban, a társadalomban, a televízióból áradó üzenetekben – de ez nem menti fel az iskolát az alól, hogy ne próbáljon olyan hellyé válni, amelytől idegen az erőszak, ahol tanárok és diákok csaknem egységesen elutasítják, elszigetelik a nagynéha előforduló erőszakos eseteket.

Tersánszky Józsi Jenő „Ákombák Tanár Úr” című írásában a tanár sértegeti a tanulót, de úgy érzi, a tanuló az agresszív:

Nézze meg az ember!…. Szörnyűséges! Nem szeretnék egy erdőben találkozni, egy ilyen Nagy Ferenc-féle elvetemülttel… Talán képes lenne bántalmazni a tanárt.

Lehet, hogy unalmas lenne az olyan iskola, amelyikben csupa jó tanár tanítana csupa jó gyereket. Mikszáth Kálmán „A mi jó tanárunk” című írásában ezt írja:

Azt kívánom a mai tanároknak, hogy így szeresse őket minden tanítványuk (a rosszak is), és ezt kívánom a mai tanítványoknak, hogy ilyen tanáruk legyen (aki szereti még a rosszakat is).

—

Jegyzetek