Komoly gondok a felszín alatt

Még működik civilizációs fék

Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy egy jónak mondható budapesti gimnáziumban tanítok. A gyerekek zöme középosztálybeli, viszonylag kiegyensúlyozott érzelmi, anyagi környezetben nevelkedett (vagy legalábbis úgy tesznek, szülők, gyerekek egyaránt), ennek megfelelően mi, tanárok, nem találkozunk sem agresszivitással, sem bicskanyitogató szemtelenséggel, sem kegyetlenkedéssel. Még működik a gyerekekbe belevert civilizációs fék, még rájuk lehet húzni (de miért is?) az ünneplős matrózblúzt, még felállnak, ha belép a tanár az osztályba. Épp ezért a hagyományos eszközökkel, a hagyományos módon görgetjük a szekeret.

Félek azonban, hogy a felszín alatt komoly gondok rejtőzködnek. A lepel néha fellebben egy-egy értelmezhetetlen sírógörcs, hányavetin odalökött válasz formájában. Mi azonban vad elszánással becsukjuk a szemünket, fülünket, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, nem hallanánk semmit. Vagy felháborodunk. „Ezek a gyerekek már nem olyanok, mint régen”, és hibáztatjuk az általános iskolát, a gyermekét majomszeretettel vagy épp ellenkezőleg, érzelmi sivársággal körülvevő szülőket, és noha egyre nehezebben, egyre több kudarccal, de azért csinálunk mindent ugyanúgy, ahogy tesszük azt tíz-húsz-harminc éve.

Az a képzetem, hogy olyan a mi iskolánk, mint egy elhízott, lomha testű pacni, amit nem tudunk kimozdítani tehetetlenségéből, de mivel érezzük, hogy valamit mégiscsak kell tennünk, pántlikákat („liberális iskola"), masnikat („gyermekközpontú iskola”) kötözgetünk a hájas testére, majd megdicsőülve nézegetjük, hogy milyen szép is a mi gyermekünk. A hagyományőrzés, a tradíciók tiszteletének örvén görcsösen ragaszkodunk a 100 éve magunkkal cipelt ISKOLA képéhez, miközben az alapvetően tekintélytiszteletre épített koncepciót (?) az aznap épp érvényes kampánynak megfelelően hol kicsit jobbra, hol kicsit balra lökdössük.

Hogy mi kerekedik ki ebből?

Pedig ezek a gyerekek tényleg mások, mint a régiek

Az egyik kolléga megbuktatott egy gyereket a negyedik év végén. Óriási botrány kerekedett a dologból. A tanári két pártra szakadt. „Ilyen csak egy rossz tanárral eshet meg” (tudni kell, hogy a gyereknek semmi más tárgyból nem volt nehézsége) – mondta az egyik. „Azért álljon meg a menet! Nem csinálhatunk magunkból bohócot! Tíz elégtelennel nem lehet átengedni senkit, még ha negyedikes is” – így a másik. Ekkor jött az igazgató virtuóz ötlete: a gyerek megbukik, ám tehet egy osztályozó vizsgát. Mit tesz isten, ezen átment: így mehetett érettségizni, a szülő megnyugodott, nem jelentette fel az iskolát, meg a kecske, meg a káposzta… Igaz ugyan, hogy a konfliktusról már hónapok óta tudott mindenki – beleértve az igazgatót is, mivelhogy a kolléga hivatalosan is jelezte a számára megoldhatatlan helyzetet –, de a nagy hájpacni (ld. ISKOLA) nem tett semmit. Úgyis megoldódik minden! Egy-két szabályt könnyed eleganciával félrelöktünk, áttapostunk a tanáron, hagytuk vergődni a gyereket, de végül is remekül megoldottuk a helyzetet! Nincs konfliktus, nincs probléma, csak egy kicsit szigorúbban és még több szeretettel kell bánni velük.

Pedig ezek a gyerekek tényleg mások, mint a régiek, a mi gyerekkorunk gyerekei.

14-15 évesen, nőiségük teljes, kortalan pompájában olyan helyzetekbe keverednek, amiket még én, ötvenévesen, tíz tonna tapasztalattal sem tudok sérülés nélkül megúszni. A szemérmesen takargatott családi botrányok, az elvált, munkahelyi stresszben megviselt, halálra dolgoztatott szülő(k) szükségszerűen rosszul működő, ám már beidegződött romboló körei alaposan megtépázza a lelküket, testüket.

És mégis van, akinek sikerül…

És mégis van, akinek sikerül nemcsak hogy épen, de lenyűgöző érzelmi intelligenciával átvergődni a kamaszkor nehéz évein.

A múlt héten dolgozatot írattam az egyik harmadikos osztályommal. Éreztem, hogy hosszúra és túl nehézre sikeredett, ezért a kicsengetés után még jó húsz perccel megtoldottam az idejüket. Mikor végül is összeszedtem a dolgozatokat, az egyik kislány sírva fakadt. Láttam, hogy nagyon fáradt, láttam, hogy elkeseredett, mert a sok munkája ellenére úgy érezte, nem olyanra sikerült, mint ahogy azt szerette volna. A szívem facsarodott a látványától.

Vigasztaltam, hogy ne sírjon, adok inkább neki még egy kis időt. De feladta. Már nem volt több ereje. Ahogy hazaértem, kijavítottam a dolgozatát. (Ötös lett.) Következő nap az egyik tízpercben kihívott a tanári elé, és így szólt: „Tanárnő, nem szeretném, ha miattam lelkiismeret-furdalása lenne.”

Le a kalappal előtte!

Federmayer Katalin