Horváth Andrea

Miért nem szeretjük az osztályfőnökünket?

Még be sem léptem az új intézménybe, ahová öt évig fogok járni, de már nem volt rokonszenves az új osztályfőnököm. Ennek több oka is volt.

Amikor anyukám hazaért a nyári szülői értekezletről, közölte velem, hogy ha jóban szeretnék lenni a tanáraimmal, akkor a suliban nincs sminkelés. Nem szeretem, ha valaki a külső alapján ítéli meg az embereket, és ha ilyen durván korlátoznak valamiben, az évnyitón tehát feketére mázolt fejjel jelentem meg. Mikor beértem az osztályomba, mosolyogva fogadtam, hogy majdnem minden lány órákon keresztül készült „maszkban” van. Azonnal megkedveltem őket, ellentétben az osztályfőnökömmel. Hiába próbálta, nem tudta elrejteni érzéseit, így azonnal kialakult a kölcsönös ellenszenv.

A tanév elején ismerkedős táborban volt a társaság. Két nap volt, de örökkévalóságnak tűnt. Nem vagyok tanárellenes, jómagam is erre a pályára készülök, de azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, hogy vannak olyan pedagógusok, akik azért mentek tanárnak, hogy kiélhessék rejtett vágyaikat: szívassák a diákokat.

A kirándulás első napján kijelentette, hogy ki az, akit kirúgat, ha gyökeresen nem változik meg (mellékesen jegyzem meg, hogy a kiválasztottak közül a második tanévben hármat sikerült eltávolítani). Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Nem volt sem bizalom, sem tisztelet a tanár–diák kapcsolatban. A tanárnő bezárt minket éjszakára a szobáinkba, átkutatta a holminkat, leszólta az öltözködésünket. Azóta is sokszor hallom az ismerős mondatokat: „Mi ez a stílus?”, „Nem az én dolgom, hogy neveljelek titeket, de látom, rajtam kívül ezt senki nem teszi meg”, stb. Az már csak pont az i-re, hogy a tanárnő arcáról le lehet olvasni a felénk irányuló teljes lenézést. Ha valóban pedagógus leszek, arra fogok törekedni leginkább, hogy példát mutassak a gyerekeknek, és sajnálom, hogy rajtam kívül nem sokan tartják ezt fontosnak.

Mindenesetre a tanárnő viselkedésére a reagálás a teljesen jogos felháborodás. Sok fajtája van a felháborodásnak. Vannak, akik felemelik a hangjukat, akik hátat fordítanak, akik összeszorított fogakkal csendben tűrik, és akik megjátszott nyugalommal próbálják meggyőzni a másikat az igazukról. De sajnos minden módszer ugyanoda vezet: jön a tipikus válasz („Ha te így beszélsz velem, ne várd el, hogy én máshogy beszéljek veled!”) és az intő. Amikor a szülők belenéznek az ellenőrzőbe, nem látnak a színfalak mögé, így a gyerek jön ki rosszul a helyzetből. Nem kétlem, hogy nem egy esetben a diák a felelős az iskolai problémákért, de most másról van szó. Nem tudom, hogy a tanárnő elkeseredett-e, esetleg a magánéletében vannak gondjai, de szerintem ne vigye be a munkahelyére a benne felhalmozódott stresszt, és főként ne a neki alárendelt tanulókon vezesse le.

Lehet, hogy a kedves ofőmet gyerekkorában érték sérelmek, és emiatt lett belőle rosszindulatú ember. Olyan tanárral viszont még sosem találkoztam, aki ennyire sunyi lett volna. Az elmúlt évben történt. Az irodalomtanár az első közös órán kijelentette, hogy a házi feladat és felszerelés hiányáért egyes jár. Azt gondolom, hogy a tudást kellene osztályozni, és nem a szorgalmunkat vagy trehányságunkat, így hát úgy döntöttem: szólok erről az osztályfőnöknek. Egyetértett velem, és megígérte: beszél az irodalomtanárral. Ennek ellenére nem szűnt meg a rossz jegyek osztogatása. Nem sokkal ezután, egy szülői értekezleten a szülők felvetették a problémát. Kiderült: maga az osztályfőnök kérte meg a magyartanárt, hogy adjon rossz jegyeket minden kis hibánkért, mialatt neki esze ágában sem volt megbüntetni minket ilyenekért. Azóta megszűnt ez a rendszer, de az osztályfőnök sunyisága mindenkit meglepett.

Sok pénzt kell befizetni az iskolának: osztálypénzt, évkönyvpénzt, karbantartáspénzt, fénymásolópénzt és nem utolsó sorban kiránduláspénzt. Nem minden család engedheti meg magának, hogy ennyi pénzt fektessen a suliba; hónapokig tartoznak, de végül kicsikarják belőlük a tartozásukat. És ekkor jön a legdühítőbb dolog. A diák nagy nehezen befizeti a kisebb vagyont, hogy el tudjon menni az osztálykirándulásra, nagy könyörgésre kap egy kis zsebpénzt is. És a tanár?

A befizetett osztálypénzből megy el kirándulni, az egészhez egyébként nincs semmi kedve, és a biztonság kedvéért vásárol a pénzből smink- és körömlakklemosót, hogy mindenki úgy nézzen ki, ahogy ő akarja. Utána a múzeumba menet a metróellenőr megbünteti a tanulót, mert nincs jegye, és a tanárnak még van képe azt mondani, hogy „Mért vagy ilyen csóró?”. Ez már több a soknál! Megpróbáljuk leváltatni az osztályfőnöket, de ennek a lehetősége csak elméletben létezik. Próbálkozásunknak csupán az az „eredménye”, hogy még jobban szívat minket.

Sok iskolában arról panaszkodnak a pedagógusok, hogy nincs semmi hatalmuk. Ez sem jó, de nálunk sajnos az ellenkezője igaz: a pedagógusoknak teljhatalmuk van, és a gonosz természetűek ezzel vissza is élnek. Mi csak tűrünk, hisz nem tehetünk mást, és végül, mint már előbb mondtam, mi járunk rosszul.

De próbáljuk a jó oldalát nézni a sokszor nagyon nehéz helyzetnek. A „közös ellenség” összekovácsolta az osztályunkat, nagyon összetartunk, szoros barátság alakult ki közöttünk.

Horváth Andrea