Képzelt riport egy „végvári”pedagógussal az új tanév kezdetén

– Hogyan telt a nyár?

– Köszönöm, jól. Iskolamentesen.

– Miért, máskor nyáron is dolgozik?

– Hivatalosan nem, de ahogy múlik a július, úgy vesz elő a nyugtalanság, készülődni kellene már. És előkészítem a tanmeneteket, tankönyveket, rakosgatok, pakolgatok, hogy mire kezdődik a tanév, minden készen álljon.
Ám idén: semmi iskola! Tele lelkiismeret-furdalással, de semmit nem dolgoztam. Nem tudtam. Nem bírtam. Lassan kifut alólam az iskolám, csak a „csalfa, vak remény” marad. Minden, amiben hittem, amiért dolgoztam, összedőlni látszik.

– ?

– Része lehettem egy olyan iskolának, amely innovatív, megújulni akaró, minden újra nyitott volt. Csodákat élhettem át. Napi tíz, tizenkét órákat dolgozhattam, de eszembe se jutott reklamálni a leterheltség miatt, mert amit csináltunk, az maga volt A SZAKMA. Egy számított: mi jó a gyereknek? És azt tettük. Életem legszebb korszaka volt.

– Csak volt? Miért a múlt idő?

– Mert vége. Iskolám ebben a formában már nem működik tovább. Napjai meg vannak számlálva. Még egy év, és vége.

– Ha ennyire kiváló munka folyt itt, miért szűnnek meg? Mert ez a helyzet, ha jól értem.

– Ezen én is sokat gondolkoztam. Arra a következtetésre jutottam, egy társadalmi problémát akartunk megoldani a pedagógia eszközeivel. Előreszaladtunk az időben. Az integráció egy idő után szegregációvá vált. Eleinte lassan, aztán szinte robbanásszerűen. A pedagógiai módszereinket elfogadták, értékelték a szülők, ám a „Tanító néni, nagyon meg vagyok elégedve magával, szereti a Pistike is a tanító nénit, de….” mondatokkal nem tudtunk mit kezdeni. Én személy szerint belehaltam. Borzasztó igazságtalannak érzem, hogy a munkám értékét az oktatást „igénybevevők” társadalmi helyzete, kultúrája alapján ítélik meg. Jó, amit csinálok, de sajnos…

– Kollégái hogyan élik meg ezt a helyzetet?

– Egymásba kapaszkodunk. Viszünk tovább mindent, ami átsegít a mindennapokon. A közös kis szertartásainkat, az odafigyelést a másikra. Ez maradt nekünk. Akik elmentek, mert el kellett menniük, fájó szívvel mentek. Sok szép emléket vittek magukkal.
Miközben készülődtem az alakuló értekezletre, fel akartam hívni egyik kolléganőmet. Ekkor tudatosult bennem, a telefonkönyvemet is át kell írni. Már nem érvényes. Már nem egy tantestület vagyunk. Ez volt az a pont, amikor megértettem, ennyi volt, vége.

– Mit vár az új tanévtől?

– Válasszuk ketté a kérdést. Mit várok és mit remélek? A központi elvonások miatt meg iskolám speciális helyzete miatt is nem sok jóra számítok. Dolgozom, munkámat ellenőrzik, minősítik, a dokumentációkat szigorúan számon kérik, a feltételeket a pénzügyi lehetőségek függvényében biztosítják. És mit remélek? Hogy megvalósul a VII. Nevelésügyi Kongresszus mottója: „Az oktatás közügy!” Nem úgy, hogy mindenki beszél róla, más szóval belebeszél, hanem végre mindenki megérti, a közoktatás minőségén múlik a jövőnk. Mindannyiunké. Reménykedem, hogy a huszonkilenc megfontolásra ajánlott gondolatból néhány megvalósul. Nekem szívügyem a 22. ajánlás.

– Miről szól?

– „Meg kell teremteni azokat a feltételeket, melyek vonzóvá teszik a pedagógus pályát annak érdekében, hogy azt a legkiválóbbak válasszák, és azon meg is maradjanak. Ez ma a magyar közoktatás kulcskérdése.” Én nagyon szeretem a szakmámat, de mostanában egyre gyakrabban elgondolkozom azon, meddig akarom még művelni. Meddig éri meg pedagógusnak maradni?

– Több pénzt akar?

– Ez a pálya nem elsősorban a pénzről szól. Persze, az anyagi megbecsülés is hiányzik. De aki igazán tanít, az nem tud „kicsit dolgozni”. A gyerek nem székláb, amit ha elrontok, kicserélem másikra. Azt hiszem, addig maradok a pályán, amíg úgy taníthatok, ahogy a lelkiismeretem diktálja. Amíg örömöm lelem benne. Ha szakmai kihívás minden nap. Ha érezhetem nap mint nap, hogy érdemes volt, érdekes volt, akkor igen, itt a helyem. Ha már mindezt nem érzem, nem vagyok pedagógus többé. Csak betanított munkás. Azt meg bárhol művelhetem.

– Mi a megoldás?

– Tőlem kérdezi? Ki vagyok én? Egy apró pont a végeken. Bár titokban gondolkodom a megoldáson. Csak úgy „játszásiból”. Az utóbbi évek kivételével mindig voltak főiskolás hallgatóim. Nagyon szerettem velük foglalkozni. Ha felkészültek voltak, azért, ha hebehurgyák, azért. Velük kellene kezdeni. Bár a 65 éves nyugdíjkorhatár jól betesz szegényeknek. Ott toporognak a tanári szoba ajtaja előtt, lesik a gyászjelentéseket, mert ha így folytatódik, csak kihalásos alapon lehet álláshoz jutni. Persze biztos jó lesz annak a huszonakárhány kis elsősnek, hogy engem látnak a reszkető kezemmel, járókeretemmel.
De tréfa nélkül: nem tudom, milyen mentális és fizikai állapotban leszek hatvanon túl. Talán ki kellene addigra dolgozni egy alkalmassági tesztet. Mert a tanítás, ha komolyan csináljuk, szászszázalékos embert kíván.

– Ha jönne egy jó tündér, mit kívánna tőle?

– Ha csak egyet kívánhatnék: ne kelljen megtagadnom az elveimet. Taníthassak hitem szerint. Akár hatvanöt éves koromig is… Folytathatom?
Ne vesszenek el az értékek. A jó, bárhol legyen is, ismertessék el. Szabolcsban, Somogyban, Vasban, bárhol. Higgye el a törvényalkotó, hogy a „végeken” is lehet értéket létrehozni.
Álmom egy nagy szakmai közösség, ahol mindenki teszi a dolgát. Ki mihez ért a legjobban. Tankönyvet ír, e-tananyagot fejleszt, tanít…, és közben millió interakció zajlik. Beszélgetünk egymással. Szakmai diskurzust folytatunk. Odafigyelünk egymás mondandójára. És a nyertes a gyerek. Végre olyan iskolába jár, amelyik valóban róla szól. Megvalósul a pedagógiai programok visszatérő mottója: „Iskolánk gyerekközpontú iskola”.