TGM a rendszerváltás árváiról

„Szegény náci gyermekeink…”

Tamás Gáspár Miklósra emlékezünk egy 2004 októberében az Élet és Irodalomban megjelent cikke néhány részletével. Az apropó  egy fiatalokból álló  neonáci csoport tüntetése volt, amely hatalmas felháborodást keltett.  TGM ebben a tanulmányában néhány – a pedagógusok és szülők számára rendkívül lényeges –  szempontot vet fel: a felnőtt világ, az aktuális környezet felelősségét a fiatalok nézeteinek alakulásában: „Ha vannak füleink a hallásra, szegény náci gyermekeink szólnak hozzánk, a rendszerváltás nemzedékéhez. Beszélnek hozzánk, és mi nem halljuk őket, nem figyelünk, nem vesszük észre, hogy nem jókedvükben lettek ők félig-meddig, úgy-ahogy neonácik, újfasiszták”.

Az írás megjelenése óta eltelt csaknem két évtized, s feltétlenül érdemes  mai egyre kaotikusabbá váló világban újragondolni aktualizálni, vitára bocsátani Tamás Gáspár Miklós felvetéseit, pedagógusként, szülőként, felnőtt állampolgárként  átérezni, vállalni a  felelősséget fiataljaink világképének, nézetrendszerének alakulásáért.

Részletek a cikkből (Élet és Irodalom, 2004. október 31.)

A kelet-európai poszt- és neofasizmus, akárcsak “klasszikus” előfutára, ifjúsági jelenség, főként a deklasszálódástól rettegő középosztályi fiatalság egy részének a kissé bizonytalan, zűrzavaros, szedett-vedett kvázi-világszemlélete. Ami erőt ad neki, az a meglehetősen békés liberális-demokratikus “fordulat” (rendszerváltás, “jogállami forradalom”) érzületi-világnézeti veresége, az eleve csekély hitelű demokratikus legitimáció kiüresedése és – mindenek fölött – a diadalnak beállított gazdasági összeomlás. Természetesen mindebből más következtetéseket is le lehet vonni, mint az övéiket, de őrültség volna nem odafigyelni arra, amit olykor logikátlanul, nyersen, vadul mondani próbálnak.

(…)

“Azt mondtátok nekünk” – szól a fiatal, keserű hang -, “hogy lesz politikai közösség, amelyben lesz szolidaritás, de amelyben mindenki megszólal. Ehelyett álparlamentet adtatok nekünk, kereskedelmi tévét, slágerrádiót, mácsó női magazinokat.”

“Azt mondtátok, hogy a hazánk független lesz, egyenlő más népek hazájával, hazáival, s ehelyett azt látjuk, hogy nemzetközi pénzügyi intézmények irányítanak bennünket, amelyek vezetőit senki nem választotta, s amelyekben az erős nemzetek erős uralkodó osztályai diktálnak. Kelet-Európa tele van amerikai és NATO-támaszpontokkal, bár a népek nem akarták őket, háborúzunk Afganisztánban és Irakban, bár népünk, népeink ezt nem akarják. Azt mondtátok, a demokrácia: népakarat. Ez népakarat?”

“Azt mondtátok, a szabadság fölhozza és érvényesíti a tehetséget, lesz majd carričre ouverte aux talents, ehelyett államunk vezetői többnyire korrupt, arrogáns, rosszul öltözött idióták. Újságjaink legtöbb szövege magyartalan, nyelvtani és helyesírási hibákkal teli, gyáva vakogás. Legjobb íróink és legjobb gondolkodóink vállukat vonogatják, ajkukat biggyesztik, nyafognak és legyintgetnek, s csak akkor jönnek tűzbe, ha bennünket szidhatnak (meg egymás édesanyját).”

“Azt mondtátok, lesz tolerancia és gondolatszabadság. De ha nem tetszik nekünk egy zsidó könyve vagy nyilatkozata vagy politikája vagy scherzója, akkor befognátok a pofánkat. Ha valaki szereti a hagyományos családmodellt, azt mondjátok, nőgyűlölő. Ha valaki fél a cigánynegyedben éjjel, azt mondjátok, rasszista. Ha minden fiatalember módjára szorongunk a szexuális ambivalenciától, azt mondjátok, homofóbok vagyunk. Ha nem szeretjük a nyugatiak lenéző vállveregetését, nagymellényűségét, értetlenségét, azt mondjátok, idegengyűlölők vagyunk.

Ha félünk attól, hogy diplomaosztás után nem lesz tűrhető munkahelyünk, azt mondjátok, hogy nem vagyunk “rátermettek”, nem vagyunk értelmesek, félünk a versenytől, élősdi tarhálók vagyunk, államfüggő posztbrezsnyevisták-posztkádáristák: leírható emberi hulladék.”

“Azt mondtátok, vége lesz a közügyekben a kettős mércének. Mindenki ér, amennyit ér. Majd eldönti a szabadverseny. Mi lett ehelyett? Parteibuchwirtschaft, kinevezitek, megbízzátok, megjutalmazzátok, megdicséritek, “képbe hozzátok” és “helyzetbe hozzátok” a klienseiteket, régi osztálytársaitokat és barátaitokat, ránk kényszerítitek az ótvaros ízléseteket, a rossz humorotokat, kigúnyoljátok azt, ami nekünk szent vagy – nélkületek – szent lehetne. Nincs kettős mérce? Miért akarjátok arra kényszeríteni Vlagyimir Putyint, hogy “politikai megoldást” keressen Csecsenföldön és egyebütt a Kaukázusban, ha ezt nem kéritek Ariel Sarontól és George W. Bushtól a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában? Az ő erőszakuk miért jobb, mint Putyiné?”

“Azt mondtátok, az egyenlőtlenség rossz dolog ugyan, de megéri, mert a privatizált gazdaság fejlődése majd BIZONYOSAN mindenkit gazdagabbá teszen. Ehelyett a nemzetgazdaság összeomlott mindenütt Kelet-Európában. De mintha ez nem volna elég, ezt még le is tagadjátok, és még ki is csúfoljátok a szegény trabantos nagyapánkat, a szegény lakótelepi nagynénénket, a Tesco-gazdaságos lószart fogyasztó, panellakó apósunkat. Ha már úgy odavagytok a cigányokért, pardon, romákért, akkor miért hagytátok lerohadni a bányászatot, az építőipart, az aprófalvakat?

(…)

A rendszerváltás szegény, szerencsétlen árváinak ez a neo- és posztfasizmusa, amint ezt ösztönösen vagy félig ösztönösen mindenki tudja, sok tekintetben a liberalizmus visszája. Történelmi bosszú nem is azért, mert a liberalizmus az, ami, hanem azért, mert a liberalizmus voltaképp egyedül maradt a páston mint a jelenlegi rendszer adekvát legitimációs ideológiája, népszerűtlenül, de igazi versenytárs nélkül.

Mit mond nekünk a legújabb szabadelvűség (nem minden változatában, csak mint legitimációs ideológia, ami persze nem meríti ki öszszes funkcióit) a legeslegfontosabb kérdésről?

Azt, hogy a kapitalizmus természetes. Azt, hogy nem egyszerűen történeti (tehát mulandó) rendszer, hanem azt, hogy – levetve a múlt terheit s béklyóit – benne nyilvánul meg a fölszabadult emberi természet a maga teljességében, s ehhöz rendelhető a szabadság kultúrája s civilizációja: a versengésé, a fölhalmozásé, a gyöngédségé, a tapintaté, a boldogságé. Ha ezt elfogadjuk – amint a fasiszták természetesen elfogadják -, akkor valamely természeti állapot hibáinak csak természeti okuk lehet. S mi az osztályozó princípium, amelyben a természeti és a (helyteleníthető) társadalmi rendezőelv egyesül?

A cikk eredetileg az Élet és Irodalom 48/40. számában jelent meg, a teljes szöveg jelenleg itt olvasható.

Kapcsolódó linkek:

Index – Belföld – Bácsfi Diána, a felkent nyilas

Vélemény: Bácsfi Diána, a posztadoleszcens | hvg.hu

„Szegény náci gyermekeink” | OFOE (osztalyfonok.hu)

Földes Petra: Szegény kreatív gyermekeink | OFOE (osztalyfonok.hu)