A forgatókönyvet Bereményi Géza és Gothár Péter írta, a saját gyerekkori élményeiket szőtték bele a filmbe. A szigorú igazgatóhelyettest alakító Rajnákot az egyik tanáráról formázta Bereményi. A filmet Gothár Péter rendezte. A Megáll az idő komoly hazai és nemzetközi sikert aratott. 1981-ben a Magyar Játékfilmszemle alkotói díját kapták meg Bereményi Géza, Gothár Péter, Koltai Lajos, Őze Lajos és Selmeczi György. Cannes-ban a francia ifjúsági miniszter különdíját, New Yorkban a kritikusok díját, Taorminában II. díjat, Chicagoban Ezüst Hugó díjat, Brüsszelben Aranykor-díjat nyerte el a film.
Bereményi Géza életrajzi regényt akart írni, de néhány fejezet után inkább forgatókönyvvé formálta a kamaszkorát. A Megáll az idő felejthetetlen aranyköpéseit szinte egy az egyben az életéből vette („Jó, hát akkor itt fogunk élni”). Gothár Péter rendező és Koltai Lajos operatőr nem realisztikusan akarták filmre vinni a sztorit, hanem egy elemelt, ábrándos világot teremtettek. Roncsolták a filmnegatívot, hogy karcosnak, régiesnek tűnjön a kép, a levegőbe krétaport szórták, hogy fátyolos hatást keltsen a környezet, és erős, koncentrált neonfényeket használtak, amik nyomott hangulatot kölcsönöztek a jeleneteknek
A Megáll az idő egy apátlan fiú, Köves Dini nevelődéstörténete, beavatástörténete, szocializációjának története. A nevelődés és beilleszkedés értelmében vett szocializációban alapvető jelentősége van a szerepmintáknak, a felnőtti szerepek elsajátításának. Különösen fontos egy apátlan fiú esetében, hogy ki helyettesítheti a kamaszfiú számára az általában az apa által kínált modellt, orientációt. Talán kézenfekvő, hogy a filmet mint Dini hiábavaló apakeresését és ettől nem független beilleszkedési kudarcát elemezzük. Dini nevelői, beavatói közül a legfontosabbak Bodor Laci, Szombati tanár úr, Malacpofa és Pierre, de más felvetődő szerepmintákat is szemügyre veszünk. Pierre persze már nem a családi vagy az iskolai szocializáció ágense, hanem a kamaszkori szocializációban meghatározóvá váló kortárscsoportot képviseli.
Vagány kultuszfilm, kikezdhetetlen remekmű. Lendületes kamaszfilm a hatvanas évekről, amikor a fiatalok Elvis Presley-re tomboltak, pornóképeket cserélgettek, és beálltak a Coca-Colától. De sokkal több is ennél: szembenézés az ’56-os forradalom kudarcával, az itthon maradtak bűntudatával, örökös és hiábavaló elvágyódásával. Keserédes életérzés sugárzik belőle: a céltalan lázadásé és az örökös sikertelenségé. Legendás alakja, Pierre az amerikai ellenzéki hősök, a James Deanek stílusában forgatja fel az iskola életét, anarchista jelszavakat kiabál („Le a csecsemőkkel, éljenek a csajok!”). Megfoghatatlan, mitikus alak, akinek a példáját a valóságban lehetetlen követni.
Ebben az országban, ahol „még a szar is le van szarva” és „a kúrás nem szentség”, két út áll az emberek előtt: disszidálnak vagy megalkusznak. fiatalok azt hiszik, változtatnak majd a világon, de aztán megkötik ők is a szüleik kompromisszumait. A Megáll az idő tele van kőkemény rendszerkritikával, ugyanakkor a kamaszfilmek tomboló hormonjai, a lázadás és a szerelem eufóriája hajtja előre a sztorit, hogy annál nagyobb legyen a végén a pofára esés, amikor kiderül, hogy itt soha semmi sem változik.
Vélemény a filmről 2002-ből
A Megáll az idő nem „retro”-film (már ha jelent egyáltalán valamit ez a kategória), köze nincs a nosztalgiázáshoz. Persze világosan jelzi (felirattal is), hogy melyik évben játszódik a film, de noha a „legendás” hatvanas évek eleje a szóban forgó korszak, mégsem a magát valami érthetetlen okból „Nagy”-nak nevező generáció apoteózisa a film. Itt – sok más mellett – leginkább az 1963-as kádári konszolidációról van szó, másszóval az ’56-ot követő leszámolások, megtorlások lezárultával a politikai vezetés és a társadalom viszonyának merőben új alapokra helyezésének kezdetéről.
Azon kevés Kádár-korszakról szóló filmek egyike, amit hitelesnek fogadok el: igaz, „helyzeti előnyük” volt Gotháréknak azzal, hogy még bőven a nevezett időszakon belül készítették a filmet, így a mostanság ezen témában mozgó művek nosztalgiára építő retteneteknél messze többet nyújtanak (vagyis többről van szó, mint pusztán a kordokumentum jellegű, emblematikus tárgyak és egyéb múltidéző effektusok ostoba, kollázsszerű felvonultatásáról). Itt szó sincs geil, egyszersmind sunyi összekacsintósdiról („Nem is volt, az olyan rossz, mi?”).
Súlyos mű, és szerintem a hatvanas évek Magyarországáról többet mond, mint egynéhány történész monográfiája.
Gothár Péter filmje – ami Cannes-ban 1982-ben díjat nyert – 1963-ban játszódik, de ez ne tévesszen meg senkit, mert akár az akkori vagy a mostani jelenben is játszódhatna. Kiderül, hogy gimnazistának lenni mindig szar, de sose lesz megint olyan jó.
A film két generáció kudarcait ábrázolja. Köves István és Bodor László 1956-ban fellázadtak, de Bodort lecsukták, Köves pedig külföldre menekült, viszont a családja nem akart vele elmenni. A történet a hatvanas években folytatódik, ahol Köves Gábor és az öccse, Dini szembesül a kommunista taktikákkal, amikor a börtönből szabadult Bodor csatlakozik a családhoz, és beáll a párt mögé. Gábor az orvosira menne, pedig valószínűleg az emigráns apja miatt megint el fogják küldeni, Dini pedig Magdával nyomja a tinédzser l’amourt, miközben magával ragadja a végzős lázadó, Pierre lendülete. A régi osztályfőnök után pedig az új sem tud megbarátkozni a kommunizmussal. A film az elkerülhetetlen emigrálással zárul, a kérdés csak az, hogy ki és miért marad.
Szinte érthetetlen, hogy a nyolcvanas évek elején megjelenhetett egy ilyen kemény rendszerkritika. De annak ellenére, hogy végig erős állításokkal és felejthetetlen aranyköpésekkel dolgozik (például: „Mindenkinek igaza van, még a szar is le van szarva.”), a film legnagyobb ereje talán az, hogy a hangsúlyt mindenki oda teszi, ahova akarja. Lehet korrajzként, 56-tal való szembenézésként vagy ifjúsági filmként is értelmezni, de mindegyik kategóriában újat mutatott.
