2019. április 6. szombat, 15:27
A tanár is ember, de nem az a dolga – Most, vagy soha!
Tavaly még mosolygott és kihúzta magát, ha hátba vágtam, hogy ne görnyedjen, és kezdjen elvonókúrát a kütyütől. Idén már csak létezik, egy tétova aszteroida, s ha kapcsolatot keresek vele, nem néz rám, bármit kérdezek, a válasz: "Nem." "Nem tudom." "Mindegy." Keresem a szülőt, nem reagál. Tanár vagyok, ezért rögtön látom, hogy mélyen depressziós. Riasztom az osztályfőnököt, az iskolapszichológust a 10 perces szünetben, miközben 7 órám van zsinórban.
A hazánkban is egyre nagyobb figyelmet követelő kortárs bántalmazás témájában tartottak szeptember 30-án könyvbemutatóval egybekötött sajtóbeszélgetést az Aranytíz Kultúrházban, amelyen felszólalt többek között dr. Herczog Mária az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagja és Reményiné Csekeő Borbála a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője.
Ha mindezt meg is értjük, gondoljunk arra, hogy akár a mi gyerekünk is feküdhetne ott véresen, leszakadt léppel, törött gerinccel. Hogyan küldjem a gyerekemet naponta olyan helyre, ahol a törvényben ugyan deklarálják a biztonságát, de az érte felelősséget vállalni köteles pedagógusok nem képesek ezt garantálni? A gyerek tehát folyamatosan veszélyben van. (Vukovics Laura)