Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra (15.)

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Tizennégy már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12) (13) (14). Nézzük az utolsó, tizenötödik pontot!

Véleményünk a záró gondolatokról

Már a törvénytervezet kormány által elfogadott koncepciója is végletesen fogalmazott a magyar oktatás helyzetéről, és a szóbeli kommunikációban is rendszerint az oktatási rendszer előző kormányok általi tönkretételéről, végső leromlásról, leépülésről és az újjáépítés szükségességéről van szó.

A magyar oktatás azonban egyáltalán nincs katasztrofális helyzetben. A nemzetközi mérésekben az OECD országok átlagán teljesítünk, ez az eredményünk gazdaságunk teljesítőképességéhez viszonyítva még ennél is jobb helyre sorol bennünket. Az oktatás rendszere lényegében olajozottan működik, nem beszélhetünk a működést illetően válságjelenségekről. A tanulók elsajátított tudásával kapcsolatos, e tudást romlónak bélyegző kijelentések pedig a folklór körébe tartoznak. Például a felsőoktatás oktatóitól hallható sirámok esetén nem árt észbe vennünk, hogy ma háromszor, négyszer több fiatal tanul a felsőoktatásban, mint mondjuk két évtizeddel ezelőtt. Óhatatlan, hogy akár viszonylag nagy számban jelennek meg olyanok is az egyetemeken, főiskolákon, akiknek alacsonyabb szintű tudásuk van, így az ott tanulók „átlagos tudása” törvényszerűen alacsonyabb színvonalú, anélkül, hogy általában a fiatalok tudásszintje csökkent volna.

A magyar oktatási rendszerben olyan változási folyamatok indultak be az elmúlt 26 évben, és gyorsultak fel nagyjából egy fél évtizede, amelyek az egész világon jellemzik a pedagógiai innovációt. Az egész életen át tartó tanulásra felkészítő, a kompetenciák fejlesztését előtérbe állító, a korszerű módszertan elemeit megvalósító tanítás, a kooperatív technikák előtérbe kerülése, a tanulói aktivitásra építés olyan változások, amelyek biztató fejlődési irányt jelentettek a hazai pedagógiában. Szélesebb körű terjedésüket, a pedagógiai kultúra átalakulását éppen a mostani köznevelési törvény szándékozik megakasztani. Elkezdődött, még ha ellentmondásosan is, az esélyegyenlőtlenségek csökkentésével kapcsolatos pedagógiai tevékenység reformja, ez is a világtendenciákat követi. Mint igyekeztünk megmutatni korábbi pontokban, az új törvénytervezet pontosan ellene megy e folyamatoknak.

Amit az államtitkárság arról ír, hogy a kormány célja, hogy minden gyermeknek megadja a lehetőséget az igényes oktatáshoz, és hogy a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozására törekszik, nem felel meg a valóságnak, ezt is bemutattuk a részletes kritika során.

Meg kell fogalmaznunk: ez a törvénytervezet egy merénylet a magyar oktatásügy ellen, az iskolák ellen, a szülők ellen, a pedagógusok ellen, és legfőképpen a gyerekek, a fiatalok, a tanulók ellen. Itt nincs másról szó, mint az egyébként is sérülékeny, a világ fejlett oktatási rendszereihez éppen felzárkózni készülő magyar nevelésügy szétveréséről. Talán nem ez a szándék, de ez lesz az eredmény.