12. Soha nem „megyek el a gyerekek mellett”! Odafigyelek a rájuk!
„Ha kételkednél az élet erejében és a megújulás hatalmában, csupán figyelj az óriási kőtömb észrevehetetlenül piciny résén áttörő fűszál csodájára.”
Stephanie Dowrick
Odafigyelni, ráfigyelni, megismerni (megszeretni). Olyan kristálytisztán egyszerű folyamat ez. Vajon hány pedagógus ismeri valóban a tanítványait? Tudja-e, hogy mennyire nehéz sorsokat élnek meg? Tudja-e, hogy mekkora erőfeszítés kell ahhoz annak a gyereknek az iskolába járáshoz, akinek szülei, munkanélküliként, egész nap csak heverésznek, lebzselnek otthon? Tudja-e, hogy a kislány azért sápadt, mert éhes, rettenetesen éhes, hiszen meleg ételhez csak a napköziben, iskolaidőben jut?
Megannyi kérdés, ami kikerülhetetlenül feltevődik ma egy-egy lelkes, szakmáját hivatásként megélő pedagógusban.
A fiú nagyzol. Elmeséli, milyen kalandokat él meg nap mint nap. Ezek többnyire nagyon izgalmas történetek, ám kétségeim vannak az igazságtartalmukat illetően. Amikor külhoni kalandjaira tér rá és már a maffiás történeteinél tart, akkor teljesen világossá válik, hogy nagy valószínűséggel igazságnak legfeljebb morzsái vannak az elbeszéltekben. Nem az én osztályomba jár, közelebbről nem ismerem, ám azzal, hogy beszélget velem a szünetekben, azzal bizalmával tisztel meg. Utána érdeklődöm hát az osztályfőnökénél, aki semmi újat nem tud mondani, amit magam ne tudnék a srácról. Aztán körbekérdezgetem a kollégákat, ki ismeri jobban a gyereket. Meglepő módon senki nem tud róla semmit.
Úgy tanítunk, nevelünk gyerekeket, hogy igen keveset tudunk sorsukról, életükről. Nem igazán figyelünk azokra a pici jelekre sem, melyeket óhatatlanul elárulnak róluk apróságokat. Mi a kedves időtöltésük, hol sportolnak, mit olvastak, láttak legutóbb? Milyen gondjaik, problémáik vannak, milyen örömök és sikerek érték őket?
Pedig a tanítási órákban is, szabadidős programokban is óriási lehetőségek rejlenek, hogy tanítványaink átlagos diákból jó ismerőseinkké legyenek. Igazán megismerni egy gyereket azonban az utóbbin lehet. A szabadidős programok (hétvégi kirándulások, erdei iskolák, táborok, osztály és iskolaprogramok) kihagyhatatlanok az iskola életéből, mégis az utóbbi évtizedekben ezek száma jelentősen lecsökkent. Egyik oka a finanszírozás, illetve a folyamatos elszegényedés. Az iskolák képtelenek önerőből finanszírozni ilyen programokat, kénytelenek tehát a szülőkhöz fordulni, akik többsége viszont ebből a szegénységi spirálból képtelen kitörni.
Elképzelni sem tudtam azt (mellesleg biztos nagyon jó ötlet a piramisokat Egyiptomban tanítani, mint teszi ezt egyik iskolánk), hogy vannak olyan intézmények, melyek akkora összegeket fordíthatnak ezekre havonta, mely összeg egy falusi iskola esetében több év összesített dologi kiadását1 jelentheti. A szülők szívesen áldoznának rá, de nincs miből, marad a tiltakozás az iskola „kérései” ellen. Ennek köszönhetően üresek az illemhelyek papírtartói, a gyerekek kezükkel, ruhájukkal törölnék orrukat, ha a pedagógus nem venne papír zsebkendőt osztályába. A törvény a szülőt erősíti, de senki nem magyarázza meg nekik, hogy az alulfinanszírozott iskolák, ahol krétát is gyakran a tanárok vesznek saját pénzükből, képtelenek kigazdálkodni ezeket az összegeket. (Mellékesen: a nyári táborokat, erdei iskolákat, a több napos osztálykirándulásokat is hivatásszeretetből bonyolítják le a pedagógusok, hiszen a 24 órás szolgálatért semmilyen túlórát, pluszjuttatást nem kapnak. Ha nem így tennének, akkor már régen nem szerveződnének ilyenek, nem pályáznának a kollégák, nem kunyerálnák össze a pénzt.) Ez volt az egyik oka annak, hogy ezek a lehetőségek folyamatosan szűkülnek.
A másik ok, talán el nem ítélhető módon, a kollégák passzivitásában rejlik. A legtöbb pedagógus igyekszik mindent megtenni a tanítványai, a hivatása érdekében, de egyszer el kell jönnie az első hullámvölgynek, mikor felteszi a kérdést magának: tényleg fontosabb az iskola, a más gyerekei, mint a magamé, magaméi? Tényleg muszáj a létminimum környékén lavírozva pluszmunkákat végezni – ingyen, köszönet és mindenféle megbecsülés nélkül? A válasz legtöbbször természetesen az „igen” – tudtuk, hogy nem leszünk megfizetve, tudtuk, hogy nem leszünk megbecsülve, tudtuk, hogy munkánk értéke folyamatosan le fog értékelődni a társadalom szemében. Tudtuk és vállaltuk.
Mégis, az évek haladtával egyre elégedetlenebbek leszünk – teljes joggal – és akkor a kérdések, melyeken olyan könnyen túl tudtunk lépni fiatalságunk hevében, egyszeriben átugorhatatlan akadályokat fognak képezni. Ezeken csak a legfanatikusabb pedagógusok képesek átmászni. A többiek szép lassan feladják. Nem a kiégésről beszélek, csak a lelkesedés hiányáról, a késztetés elmúlásáról, hogy akkor is a diákjaimért vagyok, ha egyébként ezzel magamnak ártok. Összefoglalva: a pedagógus nem fogja többé vállalni a nyári tábort – sok helyen lasszóval vagy igazgatói ukázzal kell összetoborozni erre a feladatra a tanárokat. Nem fogja vállalni a munkaidején felüli iskolai programokat, hacsak rá nem kényszerítik. Mert helyette elmegy másodállásba, mert kénytelen, mert élni muszáj – neki is. Ugye, ezért el nem lehet ítélni?
Így azonban elszalasztjuk azt az alkalmat, amikor kinyílik előttünk a gyerek: akit csendes kisfiúnak ismertünk meg, abból nagyszájú fenegyerek lesz egy hetes tábor alatt és fordítva. A technika órákon (van még ilyen egyáltalán?) kissé ügyetlennek tűnő remek faragásokat fog készíteni egy többnapos program alatt, a másik srác elhozza a gitárját, a harmadikból vezér lesz. Előbújik igazi személyiségük, megismerhetővé válnak.
A fiú figyelmetlen volt az órákon, gyakran elkalandozott, mint Tutajos a berekben. Úgy tűnt, hogy nem lehet számítani rá semmilyen téren. Az osztályközösségben sem vállalt igazán feladatokat, többnyire csendesen meghúzódott a többiek mögött. Nyáron aztán táborba mentünk a Bükkbe. Különálló házakban kaptunk szállást, hat-hét gyerek aludt együtt tanárával, vegyesen kisebbek és nagyobbak, hiszen egy sérültekkel foglalkozó intézményben eleve kevesebb gyerek van, mint egy többségi iskolában, másrészt a mienk amúgy is egy nagyon kicsi iskola volt. Így fordulhatott elő, hogy a házban alsósok és felsősök együtt laktak. Az első napon már megbeszélésre kellett mennem este, pontosítani a másnapi programot. Rá kellett bíznom a kiskölyköket a fiúra, aki a legidősebb volt közöttük. Kissé tartottam, hogy hogyan fognak visszaélni a hirtelen jött szabadsággal, de legnagyobb meglepetésemre semmi probléma nem volt. A kisebbek elfogadták a nagyfiú vezérségét, aki szépen megfürdette, lefektette a kisebbek, míg én távol voltam.
Mire visszaértem, addigra a kicsik aludtak már. Csak a fiú volt fenn. Kiültünk a ház elé, a még meleg és finoman fűszeres domboldalra és beszélgettünk. Megköszöntem neki a segítségét. Elmesélte, hogy otthon is többnyire vele vannak a testvérei, mert a szülei állandóan dolgoznak (ezt tudtam): ő készít vacsorát a leckeírás, az óvodából elhozás után, fürdeti a kisebbeket, fekteti és utána nekiáll a saját dolgának (ezt nem tudtam).
A hét végére nem csak én váltam a kicsik apjává, de ez a fiú is. Erre alapozva a nevelő munkámat, remekül tudtunk együttdolgozni az évek során: mindig tudtam, hogyan tudom motiválni, hogyan tudok hatni rá. Biztos, hogy ez az iskola falain belül nem derült volna ki ilyen könnyen ennyi minden róla.
Mindazok, akik megkérdőjelezik az iskolai szabadidős programok szükségességét, éppen ezt a lehetőséget veszítik el. A tanítási óra kevésbé, a szünetek teljesen alkalmatlanok rövidségük miatt ennek a lehetőségnek a kiaknázására. Gyereket megismerni csak abban a környezetben lehet, ahol otthon érzi magát, ahol kinyílik vagy éppen ellenkezőleg, ami számára teljes újdonságot és kihívást jelent. Ekkor kerül elő igazi énjük. A feladatunk ezt megtalálni minden tanítványunkban. Megtalálni, hogy támaszkodhassunk rá. Ehhez idő kell. Sok idő.
„– Isten veled -– mondta.
– Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan –- ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…
– Felelős vagyok a rózsámért –- ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”
Húsz évet dolgoztam az iparban, felnőtteket vezettem.
Húsz évet tanítottam általános iskolában, de olyan béna vezetést nem láttam az iparban mint egy iskolában.
Az első pillanattól kezdve tapasztaltam, hogy mindenki tisztában van a szabadidős tevékenység fontosságával az oktatásban. És? Húsz éven át nem lehetett áttörő sikert elérni, hogy az ebben rejlő lehetőségeket- melyet a fentebbi cikk teljességével körüljár- maximálisan kiaknázzuk.
Miért? Mert vannak dolgok, mint pl. a szabadidős tevékenység megvalósulása az iskolában, melyeket nem lehet a kedves kollégák önkéntes vállalására alapozni. Ilyenek a szakkörök léte, az erdei iskolákon való részvétel, a nyári táborok, a kirándulásik, stb. Ezeket a feladatokat még minimális finanszírozás mellett is (mert azért az mindig biztosított volt) el kell látnia egy általános iskolának. Itt lép be az iskola vezetése, hogy elossza ezeket a feladatokat a pedagógusok között és abban a pillanatban nem hárul elviselhetetlen teher egy-egy kollégára…
Ezt hívom én bénázásnak, ezért kell folyamatosan evidenciákat bizonygatni, mint a szabadidős tevékenységekben rejlő lehetőségek kiaknázása és ezért kellett kormány szinten korbáccsal oda verni a gyerek mellé a pedagógust a szabadidőben (mert ez volt az egyik indok!)
Teljesen egyetértek, mert szerintem is folyamatosan bizonygatjuk ennek fontosságát. Ám szükséges, mert kollégáim többsége sem vállalja már. Inkább nem mennek sehova, nehogy baj legyen, nehogy kii kelljen mozdulni. Ráadásul melyik orvos megy ingyen házhoz, melyik autószerelő fogja még a javítás után átnézni a teljes kocsit és ingyen megjavítani a további hibákat? Szóval mi várható még el egy tanártól – ingyen? Merthogy ingyen dolgozunk az biztos, hiszen keresetünk évek óta ugyanolyan sz…. és egyre kevesebb. Tenni vagy menni? ez itt a kérdés.
Zsaby és Petya!
Igazatok van és ennek megfelelően sajnos ezek meg is szűntek a legtöbb iskolában. Tudok olyan esetről (jónevű gimnáziumban), ahol a pedagógus egyenesen megmondta a szülőknek, hogy nem fog osztálykirándulást szervezni, mert azt neki senki nem fizeti meg, hatalmas munka van vele, rendkívül fárasztó. És mindenben igaza van, csak…
Csak akkor ne is neveljünk-oktassunk? – mert azt sem fizetik meg, sosem tették, a régi becsület és tisztelet oda – így akarta a mindenkori oktatáspolitika és el is érte a média hathatós támogatásával. Szerencsére még vagyunk jónéhányan, akik nem törtek meg. Ezért kell a nyílvánvaló tényeket újra és újra a világba kiabálni, hátha valaki végre meghallja!
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Húsz évet dolgoztam az iparban, felnőtteket vezettem.
Húsz évet tanítottam általános iskolában, de olyan béna vezetést nem láttam az iparban mint egy iskolában.
Az első pillanattól kezdve tapasztaltam, hogy mindenki tisztában van a szabadidős tevékenység fontosságával az oktatásban. És? Húsz éven át nem lehetett áttörő sikert elérni, hogy az ebben rejlő lehetőségeket- melyet a fentebbi cikk teljességével körüljár- maximálisan kiaknázzuk.
Miért? Mert vannak dolgok, mint pl. a szabadidős tevékenység megvalósulása az iskolában, melyeket nem lehet a kedves kollégák önkéntes vállalására alapozni. Ilyenek a szakkörök léte, az erdei iskolákon való részvétel, a nyári táborok, a kirándulásik, stb. Ezeket a feladatokat még minimális finanszírozás mellett is (mert azért az mindig biztosított volt) el kell látnia egy általános iskolának. Itt lép be az iskola vezetése, hogy elossza ezeket a feladatokat a pedagógusok között és abban a pillanatban nem hárul elviselhetetlen teher egy-egy kollégára…
Ezt hívom én bénázásnak, ezért kell folyamatosan evidenciákat bizonygatni, mint a szabadidős tevékenységekben rejlő lehetőségek kiaknázása és ezért kellett kormány szinten korbáccsal oda verni a gyerek mellé a pedagógust a szabadidőben (mert ez volt az egyik indok!)
Teljesen egyetértek, mert szerintem is folyamatosan bizonygatjuk ennek fontosságát. Ám szükséges, mert kollégáim többsége sem vállalja már. Inkább nem mennek sehova, nehogy baj legyen, nehogy kii kelljen mozdulni. Ráadásul melyik orvos megy ingyen házhoz, melyik autószerelő fogja még a javítás után átnézni a teljes kocsit és ingyen megjavítani a további hibákat? Szóval mi várható még el egy tanártól – ingyen? Merthogy ingyen dolgozunk az biztos, hiszen keresetünk évek óta ugyanolyan sz…. és egyre kevesebb. Tenni vagy menni? ez itt a kérdés.
Zsaby és Petya!
Igazatok van és ennek megfelelően sajnos ezek meg is szűntek a legtöbb iskolában. Tudok olyan esetről (jónevű gimnáziumban), ahol a pedagógus egyenesen megmondta a szülőknek, hogy nem fog osztálykirándulást szervezni, mert azt neki senki nem fizeti meg, hatalmas munka van vele, rendkívül fárasztó. És mindenben igaza van, csak…
Csak akkor ne is neveljünk-oktassunk? – mert azt sem fizetik meg, sosem tették, a régi becsület és tisztelet oda – így akarta a mindenkori oktatáspolitika és el is érte a média hathatós támogatásával. Szerencsére még vagyunk jónéhányan, akik nem törtek meg. Ezért kell a nyílvánvaló tényeket újra és újra a világba kiabálni, hátha valaki végre meghallja!