„Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene legyen, ahol egyetlen dolog számít, az individuális eredmények, a sikerek, hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.”
Bőjte Csaba
Nevelés és/vagy oktatás?
Régi kérdés ez, ami csak azóta vált problémává, mióta a világ elrohan mellettünk. A régmúlt iskoláiban nem volt kérdés, hogy a nevelés kell, hogy legyen a pedagógiai munka alapja. Hol vannak azonban a Nyilas Misi féle kollégiumok, eszmék, pedagógus egyéniségek? Hol van már az a világ, mikor rá lehetett csodálkozni egy-egy vers zamatára, mikor volt idő felfedezni a világot és csodáit?
Rohanunk. Nem jut idő arra, mi a legfontosabb a gyerekek jövője érdekében: se a család nem nevel, se az iskola – természetesen vannak kivételek, de mi most foglalkozzunk az „átlaggal”.
A legtöbben egy szinten emlegetik a nevelés és oktatás fogalmát, illetve azt tartják, hogy a kettő szétválasztható, elkülöníthető egymástól. Azt tapasztaltam pályám során, hogy ez nem így van. A nevelés alapozza meg azokat a feltételeket, melyek mellett lehetővé válik az oktatás. Az alsós osztálytanítók pontosan tudják ezt. Munkájuk, gondoljunk csak egy hatéves gyermekre, lehetetlen anélkül, hogy folytassák a családi nevelőmunkát, vagy ennek hiányában megpróbálják pótolni a szociokulturális hátrányokat. Ma a gyerekek nagy százaléka akkora hátránnyal kezdi meg tanulmányait, melyek lehetetlenné teszik a tanulmányi előmenetelt, hacsak a pedagógus nincs tudatában ennek. Ezt a hátrányt utána gördítik maguk előtt, végigbukdácsolják az általános iskolát, s ha el is jutnak a szakma tanulásáig, annak elvégzése szinte reménytelenné válik a számukra. A felelősségünk ezen a területen is megkérdőjelezhetetlen. A gyerekek már meglevő tudás birtokában lépnek be az iskolába: ezt a tudást otthonról hozzák, és sok esetben dolgunk ezek megváltoztatása, mert enélkül nem tudjuk továbbgyarapítani ismereteiket. Például az a gyermek, aki otthon a munkanélküli szülőktől azt látta és tanulta meg, hogy nem szükséges rendszeresség az életében (nem kell reggel felkelni, mert nincs munka, nincs hova menni), nincs kötelesség és elvárás, azt hogyan motiválhatjuk a változtatás nélkül? Hogyan tanítjuk meg neki a társas magatartás szabályait, normáit, melyek meg fogják határozni egész életét? Természetesen ez óriási felelősséget is jelent – volt erről szó már egy korábbi fejezetben is.
Ennek a folyamatnak időbeni korlátai és feladatai vannak: hogyan lehetne egy 16-20 éves szakiskolai tanulót a társas érintkezés szabályaira nevelni, ha ez elmaradt a megfelelő életkorban? Hogyan lehetne kellő eredménnyel munkafegyelemre, kitartásra, szorgalomra, figyelemre nevelni, ha ez nem történt meg az alapfokú oktatásban és a családban sem? Az utóbbi évtizedekben éppen ezt a negatív folyamatot éltem meg: a családok a romló életkörülményeik miatt egyre inkább szétestek (ma évente 20 ezer gyermek marad csonka családban, számuk 2011-ben meghaladta a 600 ezret) – tanítványaim nagyjából 90%-a ilyenben él. A családtól tehát nem várhatunk eredményes nevelést és nem is kapunk, különösen akkor nem, ha hivatásunk megítélése továbbra is egyre negatívabb képet mutat. Az iskola egyik legfontosabb feladatává vált, kellett volna, hogy váljon a nevelőmunka. (Vannak újabban felismerések: nem lehet oktatni nevelés nélkül! Erre épül például a Dobbantó-program, amelynek során a „különösen problémás” szakiskolai tanulók felkészítése történik meg azért, hogy tanulmányaikat sikerrel tudják elvégezni és a választott szakmában, saját önálló életükben helyt tudjanak állni.)
De a hangsúlyok a mindenkori oktatáspolitikának köszönhetően is megváltoztak: az elhibázott döntések eredményeképpen a pedagógusok munkája teljesítménycentrikussá vált, hiszen az iskolával szemben támasztott követelmények is ebbe az irányba mozdultak el. Ugyanakkor mindig is érezhető véleménykülönbség volt egy tanító, felsős szaktanár, gimnáziumi oktató nevelésről alkotott véleményében. Ez a különbség jól dokumentálható: minél magasabb fokú az oktatás, annál jobban elsikkad a nevelés (elég a középiskolai osztályprogramok hiányára gondolni – hogyan lehet ezek nélkül közösséget formálni, alakítani? Hogyan lehet ezek nélkül kialakítani azt a teret, amelyben a nevelés valóban hatékonnyá tudna válni?). Sok kollégám vallja, hogy neki nem ez a fontos, hanem a tananyag leadása – még csak nem is az ismeretek átadása.
Egy jó tanító ösztönösen is nevel, megbeszéli a helytelen viselkedést osztályával, megpróbál ellene hatni és erősíteni a jót. Egy szakközépiskolában a pedagógus sokszor már annak is örül, ha egyáltalán túléli a napot: dehogy fog odaállni a fiatal felnőtt tanítványa elé és felhívni a figyelmet a helytelen magatartásra. A különbség talán abból is adódik, hogy a tanító munkája tanítványai életkora miatt sokkal közelebb áll a saját gyerekei neveléséhez, mint a szakközépiskolában tanító kollégájáé. Azaz, úgy nevelem a gyerekeket, mint a sajátjaimat… Az utóbbi évtizedekben valóban „sikerült” szétválasztani sokaknak az egymásra épülő és szétválaszthatatlan oktatás-nevelést, de már a gondolat is téves, mert egy igazi pedagógusnál sosem válhat szét a kettő!
Nevelés és/vagy oktatás?
„Azt hiszem, az oktatás és a nevelés sokkal szorosabban összefügg, mint ahogyan azt neveléselméleti tankönyveink vagy az egyetemi tanárképzés szerkezete sugallja. Az elemzés, a tudományos kutatás és a tanárképzés esetében valóban érdemes az oktatást és a nevelést megkülönböztetni, a gyakorlatban azonban ezek a tevékenységek szorosan összefüggnek, és a kétféle tanári tevékenység eredményei is kölcsönösen hatnak egymásra. A nevelés megteremti a közös munka feltételeit, kialakítja az együttműködés kereteit, az értékek formálása révén motivál a tanulásra, értelmet ad az erőfeszítéseknek, célszerűvé teszi a megszerzendő tudás felhasználását. A tudás viszont segíti megtalálni a helyes magatartást, és különösen komplex viszonyok között a felkészültség, a műveltség vagy egyszerűen csak egyes készségek, képességek bizonyos fejlettsége szükséges lehet ahhoz, hogy a rossz döntéseket, a hibás viselkedésformákat elkerüljük.” – nyilatkozta Csapó Benő. Azt gondolom, hogy teljesen igaza van.
***
Ez a sorozat bizonyos értelemben az enyém, csak az enyém. Magam számára fogalmaztam meg majd 30 éve, milyen pedagógus szeretnék lenni, kinőve pedagógus Édesanyám szárnyai alól. Nekem fogalmazódtak meg benne normák, szabályok, amiket nagy valószínűséggel így is, úgy is betartottam volna – már csak neveltetésem okán is – ám kitűzve falamra, kicsit megsárgulva, megtépve, de biztos sorvezetőnek bizonyult a legnehezebb időkben is. Tavaly átírtam egy újabb lapra, kelhet még a következő évtizedekben is…
Kár, hogy vége! Jó volt olvasni, erőt és hitet adott, hogy érdemes folytatni.
Jó lett volna, ha annak idején az egyetemen a kezünkbe nyomták volna kis könyvecske formájában! Jó, lett volna, ha ez lett volna az anyag a sok felesleges és használhatatlan, halott ismeretanyag helyett!
Először azt akartam írni, hogy nekem a pedagógus-etika jutott eszembe olvasva a sorokat, aztán inkább arra helyesbítettem, hogy az Emberség.
Köszönöm!
Én nem vagyok pedagógus, talán ezért jogos a kérdés. Vannak ilyen pedagógusok még? Emlékszem iskoláimra. Ott sem volt mindenki nagyszerű tanár, még pofont is kaptunk néhnyat, de ettől függetlenül jobbak voltak az akkori tanárok. Hol vannak most? Vannak-e még?
Jó volt olvasi,hogy van még aki így gondolkodik!
De ha bemegyek a gyerekemért a suliba, akkor nem vele találkozom!
Köszönöm a szerzőnek és gratulálok!
Keserves tanévet zárunk, évről-évre nehezebbet és azt hiszem, hogy csak azért volt az egész éves (több évtizedes) küszködés, munka, amiről a sorozat szólt.
Köszönöm, hogy megerősítette bennem, hogy érdemes még a pályán megmaradni.
Kedves Tanár úr és a többi igazi Kolléga!
28 év után most hagyom el a pályát. Ugyanabban hittem, mint Ön, ugyanúgy gondolkodtam. Azt hiszem, hogy szerettek a gyerekek, szüleik és a kollégáim is. Azonban most már nem csak frázis, hogy éhen halunk mi pedagógusok, hanem valóság is. A bérünk 8 éve nem emelkedett egy forintot sem, csak romlott az inflációval. Megvontak mindent, amit lehetett: könyvpénzt, ruhapénzt és egyéb juttatásokat, jutalomról évtizedek óta nem hallani. Azt gondolom, hogy tovább nem lehet folytatni. Valami olyasmit kellett volna tenni, mint a rezidenseknek: elmenni tömegével!
H.Rózsa álljon oda a 31 tanulóm elé, akiknek több mint fele "problémás" gyerek és tanítsa, nevelje őket most már 32 órában! Nettó 120 ezerért, három diplomával, közel 30 év után, három saját gyerekkel, nulla kerékkel és vagyonnal, tartalékkal.
Csodaszép volt maga a tanítás, de elég volt.
Minden jót a (még) maradóknak!
És köszönöm, hogy megerősített a sorozat abban, hogy talán nem voltam rossz nevelő!
Kedves Kollégák!
Sajnos, igaza van "disszidens" hozzászólónak.
35 évet nyomtam le a felsőoktatásban, még 13 évet a középfokú oktatásban és ha fiatalabb lennék, már feladtam volna. Évtizedek óta folyamatos a romlás üteme. aki otthon nem kap megfelelő türelmes nevelést, annak esélye sincs arra, hogy értelmes ember legyen belőle. Akik irányítják, vezetik a "nemzeti oktatást", azok egyrészt nem lennének diplomás emberek, így oda sem szagolhatnának a döntők asztalához. De mit tesznek majd, ha elfogy a családi munició, ha nem lesznek államtitkárok és nem lesz a tanárok fizetését sokszorosan felülmúló jövedelmük. Akkor az unokák a nagyszülők hibájáért, bűnéért fognak szenvedni. Csak néhány évre kellene előre gondolkozni és nem hülyeségeket nyilatkozni úton útfélen.
Egy nyug. egy. doc.
De hát nem ez a cél? Minél butább, szolgaibb lelkű emberkéket termelni, akikkel aztán mindent le lehet nyeletni, mindent meg lehet csinálni.
Azt hiszem, hogy a rendszerváltás óta elmúlt 20 évben ez tökéletesen sikerült. Hiszen már a pedagógusok sem tiltakoznak semmi ellen! Minden így jó, ahogy van és kész. Punktum. Akinek meg nem tetszik, az elmehet!
Az a papírlap meg kedves Tanár úr, azt hiszem, hogy felesleges lesz a következő évtizedben. Társadalmi erkölcs és morál nélkül a kezünk megkötve. Falrahányt borsó!
Nálunk borzasztó a helyzet! Teljesen kiszolgáltatottan dolgozunk a kollégáimmal, mert itt vidéken a kiskirályok nagyobb hatalmúak, mint valaha. Ha valaki jobbat, mást szeretne, akkor jobb ha hallgat, mert velük nem jó ujjat húzni. És a térségi iskolán kívül nincs más munkahely. Pokoli körülmények között dolgozunk, már annak is örülni tudunk, ha a gyerek betéved az iskolába, ha nem kell a szülőkkel mindennapos harcot vívnunk. Mert mint anarchista írta, akinek teljesen igaza van, a szülők többsége is képzetlen, analfabéta vagy funkcionálisan az.
Ha bejön a gyerek az iskolába, akkor megpróbálnánk foglalkozni vele, ha hagyná, de nem hagyja. Semmilyen módszerrel, eljárással nem vagyunk képesek a szülői nem nevelést, a társadalmi káros hatásokat tompítani. Kis gyerekek mondják ki, hogy minek tanulni, hiszen úgyse lesz munkájuk, és nem számít, hogy tanulnak vagy sem.
Ilyen körülmények között nem gondolom, hogy valaha is kijövünk a gödörből: ahogy Borján írja, nincs esély értelmes embernek lenni.
Magunkról meg: hát persze, hogy gyáván hallgatunk, hiszen kiszolgáltatottak és megalázottak vagyunk minden tekintetben. Anyagilag is, hiszen a piacozó tanítványom kétszer annyit, háromszor annyit keres, mint én. Lassan éhen halunk. Évtized óta nem jutottam el színházba, nem vettem könyvet, újságot, hiszen a gyerekeimnek enni kell adni.
Ez az igazság kedves H. Rózsa!
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Kár, hogy vége! Jó volt olvasni, erőt és hitet adott, hogy érdemes folytatni.
Jó lett volna, ha annak idején az egyetemen a kezünkbe nyomták volna kis könyvecske formájában! Jó, lett volna, ha ez lett volna az anyag a sok felesleges és használhatatlan, halott ismeretanyag helyett!
Először azt akartam írni, hogy nekem a pedagógus-etika jutott eszembe olvasva a sorokat, aztán inkább arra helyesbítettem, hogy az Emberség.
Köszönöm!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Én nem vagyok pedagógus, talán ezért jogos a kérdés. Vannak ilyen pedagógusok még? Emlékszem iskoláimra. Ott sem volt mindenki nagyszerű tanár, még pofont is kaptunk néhnyat, de ettől függetlenül jobbak voltak az akkori tanárok. Hol vannak most? Vannak-e még?
Jó volt olvasi,hogy van még aki így gondolkodik!
De ha bemegyek a gyerekemért a suliba, akkor nem vele találkozom!
Köszönöm a szerzőnek és gratulálok!
Keserves tanévet zárunk, évről-évre nehezebbet és azt hiszem, hogy csak azért volt az egész éves (több évtizedes) küszködés, munka, amiről a sorozat szólt.
Köszönöm, hogy megerősítette bennem, hogy érdemes még a pályán megmaradni.
Kedves Tanár úr és a többi igazi Kolléga!
28 év után most hagyom el a pályát. Ugyanabban hittem, mint Ön, ugyanúgy gondolkodtam. Azt hiszem, hogy szerettek a gyerekek, szüleik és a kollégáim is. Azonban most már nem csak frázis, hogy éhen halunk mi pedagógusok, hanem valóság is. A bérünk 8 éve nem emelkedett egy forintot sem, csak romlott az inflációval. Megvontak mindent, amit lehetett: könyvpénzt, ruhapénzt és egyéb juttatásokat, jutalomról évtizedek óta nem hallani. Azt gondolom, hogy tovább nem lehet folytatni. Valami olyasmit kellett volna tenni, mint a rezidenseknek: elmenni tömegével!
H.Rózsa álljon oda a 31 tanulóm elé, akiknek több mint fele "problémás" gyerek és tanítsa, nevelje őket most már 32 órában! Nettó 120 ezerért, három diplomával, közel 30 év után, három saját gyerekkel, nulla kerékkel és vagyonnal, tartalékkal.
Csodaszép volt maga a tanítás, de elég volt.
Minden jót a (még) maradóknak!
És köszönöm, hogy megerősített a sorozat abban, hogy talán nem voltam rossz nevelő!
Kedves Kollégák!
Sajnos, igaza van "disszidens" hozzászólónak.
35 évet nyomtam le a felsőoktatásban, még 13 évet a középfokú oktatásban és ha fiatalabb lennék, már feladtam volna. Évtizedek óta folyamatos a romlás üteme. aki otthon nem kap megfelelő türelmes nevelést, annak esélye sincs arra, hogy értelmes ember legyen belőle. Akik irányítják, vezetik a "nemzeti oktatást", azok egyrészt nem lennének diplomás emberek, így oda sem szagolhatnának a döntők asztalához. De mit tesznek majd, ha elfogy a családi munició, ha nem lesznek államtitkárok és nem lesz a tanárok fizetését sokszorosan felülmúló jövedelmük. Akkor az unokák a nagyszülők hibájáért, bűnéért fognak szenvedni. Csak néhány évre kellene előre gondolkozni és nem hülyeségeket nyilatkozni úton útfélen.
Egy nyug. egy. doc.
De hát nem ez a cél? Minél butább, szolgaibb lelkű emberkéket termelni, akikkel aztán mindent le lehet nyeletni, mindent meg lehet csinálni.
Azt hiszem, hogy a rendszerváltás óta elmúlt 20 évben ez tökéletesen sikerült. Hiszen már a pedagógusok sem tiltakoznak semmi ellen! Minden így jó, ahogy van és kész. Punktum. Akinek meg nem tetszik, az elmehet!
Az a papírlap meg kedves Tanár úr, azt hiszem, hogy felesleges lesz a következő évtizedben. Társadalmi erkölcs és morál nélkül a kezünk megkötve. Falrahányt borsó!
Nálunk borzasztó a helyzet! Teljesen kiszolgáltatottan dolgozunk a kollégáimmal, mert itt vidéken a kiskirályok nagyobb hatalmúak, mint valaha. Ha valaki jobbat, mást szeretne, akkor jobb ha hallgat, mert velük nem jó ujjat húzni. És a térségi iskolán kívül nincs más munkahely. Pokoli körülmények között dolgozunk, már annak is örülni tudunk, ha a gyerek betéved az iskolába, ha nem kell a szülőkkel mindennapos harcot vívnunk. Mert mint anarchista írta, akinek teljesen igaza van, a szülők többsége is képzetlen, analfabéta vagy funkcionálisan az.
Ha bejön a gyerek az iskolába, akkor megpróbálnánk foglalkozni vele, ha hagyná, de nem hagyja. Semmilyen módszerrel, eljárással nem vagyunk képesek a szülői nem nevelést, a társadalmi káros hatásokat tompítani. Kis gyerekek mondják ki, hogy minek tanulni, hiszen úgyse lesz munkájuk, és nem számít, hogy tanulnak vagy sem.
Ilyen körülmények között nem gondolom, hogy valaha is kijövünk a gödörből: ahogy Borján írja, nincs esély értelmes embernek lenni.
Magunkról meg: hát persze, hogy gyáván hallgatunk, hiszen kiszolgáltatottak és megalázottak vagyunk minden tekintetben. Anyagilag is, hiszen a piacozó tanítványom kétszer annyit, háromszor annyit keres, mint én. Lassan éhen halunk. Évtized óta nem jutottam el színházba, nem vettem könyvet, újságot, hiszen a gyerekeimnek enni kell adni.
Ez az igazság kedves H. Rózsa!