Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2012. június 26. kedd, 7:03

„Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?

5. Hozzászólás a színjáték felől


Mint színháztörténész, színházcsináló és (itt főképp) drámapedagógiát alkalmazó tanár kerültem Fűzfa Balázs fölkérésére a „múlt-kor”-mentő kerekasztal-lovagok közé a Digitális pedagógus felcímű konferencián.

A korszerű és kor-szerű oktatás és irodalomtanítás lehetőségein és feladatain gondolkodva rendre abba a – véleményem szerint inkább félt és félelmessé növesztett, mint valóban vízmélybe rántani képes – akadályba-ellenségbe ütközünk, hogy a változó világban túl gyorsan újuló, s nehezen megoldható problémák gátolják az ismeret- és életpélda-átadást (az oktatást és nevelést) az évezredeken át bevált és működőképesnek bizonyult intézményes keretek között (a családon belüli nevelést-tanítást követő közösségi, szervezett oktatás hivatásos institútumaiban).

Pedig, hiszem s remélem is, nem olyan nagy a baj. Inkább az alkalmazkodási, változási képességeinket teszi próbára, mintsem az értékrendünket, s ha így látjuk, tán könnyebb is megbirkózni a nehézségekkel.

Mi is a gond? Miért kell „másként” mentenünk? Mert a szülők-pedagógusok-tanárok generációjának más az eszköztára, más a „nyelve”, mint a diákoké. Más a tempó, különbözik az információk értelmezésének igénye. De volt-e valaha másképp? (Természetesen, volt. Amikor a szociális és technikai változások nem csaptak le egy-egy generáció életideje során akár többször is, amikor az átalakuló világ átalakuló képe lassabban változtatta meg az élet hétköznapjait. De ezeken a korokon már vagy kétszázötven éve túl vagyunk…) A generációk közti kommunikációnak e különleges státuszú helyén, az iskolában mindig, minden korban érezhető volt (hisz úgy kell lennie!), hogy más nyelvet használnak, másféle közösséget alkotnak diákok és tanárok. Vagyis a közöttük való kommunikációban mindig meg kellett találni a közös pontot – pedagogice és didaktice –, ami mindkét részről megközelíthető és elfogadható, hogy azután a világ megismerésében és megértésében, majd tovább-alakításában együtt mehessenek tovább a felnövő és felnőtt közösség tagjai.

Most is ezeket a találkozási pontokat kell keresnünk (és meg is találnunk!), hogy az adott, létező keretek között minden fél betölthesse a feladatát: a diák fölkészülhessen a körülöttünk lévő világ megismerésére, megértésére – személyiségének, egyéniségének, s egyúttal a közösség értékrendjének is megfelelően, a tanár pedig eredményesen átadhassa e téren szerzett egyéni és társadalmi tapasztalatait, tudását, viselkedésmintáit. A feladat mit sem változott. A technika, az eszköztár és a tempó – igen, azok változnak. De a pedagógusok generációja is ugyanabban a létező világban él, amiben a diákjai, csak ők adott esetben beleszülettek a környező új technológiába, míg az előbbieknek meg kell(ett) tanulniuk. S meg kell tanítaniuk ezt: a változás, a tanulás, az alkalmazkodás képességét, hisz a diákok generációja előtt bizonnyal további, még újabb technikai-társadalmi változások állnak…

Úgy gondolom tehát, hogy nem elsősorban az új kommunikációs eszközök és formák világába kell a tanároknak bevezetniük diákjaikat (amit ők amúgy is anyanyelvi szinten ismernek), hanem meg kell mutatniuk a stratégiát, ahogyan a változásokhoz alkalmazkodni tudunk (egyének és közösségek), át kell adniuk azt a még tovább mentendő kultúrát, amit a diákoknak kell néhány év, évtized múltán magukkal vinniük majd a még újabb generációk még újabb világába.

Az új eszköztárat, a digitális technikákat és nyelvet a mi közösségünk, a mi korunk találta ki és használja, méghozzá épp a generációk kulturális paradigmái közötti kommunikáció megnövekedett mennyiségi és sebességi igényeinek kiszolgálására. Vagyis például arra, amit társadalomtudományi értelemben oktatásnak, nevelésnek hívunk. Miért kellene hát félnünk a kommunikációt segítő korszerű eszközöktől és nyelvektől? Mi magunk kreáltuk, nem lehetnek ellenségeink.

Ha elsüllyedni látjuk (véljük) a korábbi kultúrákat, paradigmákat eddig biztonságosan szállított alkalmatosságot, hát szálljunk át egy másikra, egy újabbra! Ne merüljünk a mélybe reményvesztetten! Ússzunk! Föl fog venni az anyahajó! És ha nem bont is távolba látszó fehér vitorlákat, de a legkorszerűbb (környezetbarát…) energiaforrások segítségével mégiscsak halad az időtengeren… Nem biztos, hogy kikötő, megálló felé, de mindenképpen viszi (tán épp gyorsuló tempóban) utasaival a korábbról örökölt és értékesnek ítélt tudást, képességeket.

Nem kell félnünk. Alkalmazkodnunk kell. Ahogyan az iskolán kívül is mindannyiunknak alkalmazkodni kell az új életformához. Ez elől úgysincs menekvés, és nem is lehet másképp. Az alkalmazkodás nyilvánvalóan nem jelenti a korábban szocializálódottak önfeladását, hisz nélkülünk a fiatalok sem tudnának továbbhaladni a maguk útján, nem lenne előttük követendő vagy épp elvetendő példa… A generációknak az iskolában is együtt kell működniük! S nemcsak a tanárnak kell alkalmazkodnia diákjához!…

No, de vissza a színházhoz! Mentsük másként a kultúrát, s benne az irodalmat is! Az irodalmat, ami (bármennyire úgy tűnhet is, nem pusztán írásbeli kommunikáció!) elsősorban művészet, s nem ismeretanyag… Gyakran elmondom, hogy oktatási rendszerünk szemléleti hibájának tartom, hogy a művészeteket is hajlamos eltantárgyiasítani – kényelmességből, megszokásból. Pedig sokat nyer az iskola, az oktatás intézményrendszere, ha már ezen a ponton megpróbálja az élet, a kommunikációs formák és a világismeret változatosságát a maga eszközeivel, rendszerével is utánozni. Az iskolának nagy segítség mind személyiségfejlesztési, mint fegyelmi, mind szociális feladatainak eredményes betöltésében, ha hajlandó és képes az átadandó kultúrát megfelelően és nem „műfajidegen” módon strukturálni, a különböző funkciókat megosztani, épp a végső egység elérhetésének érdekében.

A művészetek közösségi funkciója nem a mentális, hanem az emocionális és szociális kommunikáció. A különböző művészeti ágak alkotásait, magukat a műveket kell megismertetni a diákokkal, a befogadásukhoz szükséges kompetenciákat bemutatni és átadni, fejleszteni, s nem a művészettudományos ismereteket betölteni a fejükbe a matematikai és vegytani képletek, a történelmi évszámok, a grammatikai szabályok stb. közé. A művészetek iskolai tanításával el kell érni, hogy az egyéni befogadói élmény alapján szociális empátia alakulhasson ki, valamint (és legfőképpen) az aktivitás, a kreativitás indíthassa a diákokat az önállóság, a függetlenség, a szabadság felé. (Nem mellesleg a tudományos világismeretek átadásának végső célja is ugyanez a szabadság, csak más alapon, más módszerekkel kell[ene] eljuttatni a diákokat a megértés, a saját tudás, a gondolkodás képességén át az egyén világbeli elhelyezésének képességéig, a tudáson alapuló gondolkodás szabadságáig.)

A művészetek, s köztük az irodalom tanítása (átmentése) valójában nem oktatási, hanem az intézményrendszer minden szintjén nevelési feladat – s persze, az alapismereteknek és a befogadás, valamint az alkotás képességeinek átadása. Fontos distinkció – s tán épp az irodalomtanárokat éri meglepetésként –, hogy az emberek nem kizárólag, s még csak nem is elsődlegesen verbálisan kommunikálnak egymással időn és téren át. A verbalitás, a szóbeliség és az írásbeliség kizárólagos használata, a mindent-verbalizálás ismét csak leegyszerűsítése annak a sokszínű és komplex nyelvi skálának, amely a képeket, a mozgást, a hangokat, a teret egyaránt használja a kommunikációban. Az irodalomnak nevezett nyelvi művészet is használ vizuális és térbeli-tárgyi elemeket, nem is beszélve a nem-írott-irodalom elsődlegesen hangi-beszélt nyelvi auditivitásáról… A színház pedig – a maga teljes összetettségével, sőt, megkockáztatom, szinkretizmusával –, valamint a drámapedagógia didaktikus és pedagógiai eszköztára a lehető legtágabb kereteket nyújthatja az oktatási folyamatban részt vevők mindegyikének a közösségi kommunikációra, az önkifejezésre, az önálló személyiség gazdag kialakítására.

A művészetek iskolai alkalmazása (tanítása is) a személyesség, az analóg hitelesség alapján áll és hat. A digitális, a virtuális eszközök használata nem csökkenti, nem csökkentheti ezt a személyes hatást, félnünk sem kell ilyesmitől.

Az irodalmi szövegeknek elektronikus formában történő fölhasználása egyszerűen gyorsítja, könnyen elérhetővé teszi a digitalizált vagy a digitális tartalmakat. A gyorsuló elérhetés ugyanakkor ismét (amit egy ehhez hasonló forradalmat a felvilágosodás korában már megért az európai emberiség…) időt, kapacitást és potenciált szabadíthat föl, hogy a megszerzett tapasztalatok, ismeretek és képességek kreatív alkalmazásával az alkotás, a tartalomképzés felé léphessen tovább tanár és diák egyaránt.

A jelen időben, közös térben (az iskolában vagy a színházban) kialakuló közösségek kommunikációja lehetővé teszi a mentést – a kultúra átadását-átvételét és közös továbbfejlesztését az aktuális és az egyéni igények szerint. Ha ehhez a térhez és időhöz oda tudjuk kapcsolni a múltakban fölhalmozott értékeket és a teret-időt kibővítő digitális és virtuális technikákat, sokat nyerhetünk. Szinte az egész világ és a történetéből máig–holnapig tartó idő lehet a játszóterünk!

Sirató Ildikó
színháztörténész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.25.
Egyházi kézbe szervezné ki a kormány a tanítóképzés nagyobb részét
Nem elképzelhetetlen, hogy a tanítónak felvett hallgatók több mint fele egyházi intézmény diákja legyen. A kormány kifejezett szándéka, hogy a pedagógusképzésben az egyházak sokkal fontosabb...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep