Képnyelven könnyebb

Hátrányos helyzetű józsefvárosi, pest megyei, borsodi fiatalok, segítőik és a kamera találkozásáról szólt a Digitális Nemzedék Konferencia egyesületünk vezette workshopja. Az alábbiakban bemutatjuk, miben és hogyan több ez a találkozás egyszerű fotózásnál, filmezésnél.

Kikről is beszélünk?

Marc Prensky jó tíz évvel ezelőtt megalkotott ’digitális bennszülött’ fogalma az idő múlásával meglehetős népszerűségre tett szert; oly annyira, hogy lassan sajnos arra is alkalmassá vált, hogy elfedje a lényeget. Azt gondolhatjuk ugyanis, hogy a digitális bennszülött kifejezés használatával ki is pipálhatjuk a problémát, mint aki tökéletesen ért mindent… Csakhogy mára a digitális kompetenciák világa messze meghaladta a digitális igen/nem Prensky által felvetett kérdését, ahogyan erre szerencsére többen is rámutatnak, igyekezve a digitális írástudás minőségi mutatói mentén árnyaltabb skálát létrehozni. Így született meg a „digitális remetéktől” „digitális honfoglalókig” tartó skála (lásd Buda András absztraktját a 2013-as Oktatás-Informatikai Konferencia tanulmánykötetében).

A hátrányos helyzetű társadalmi csoportok digitális írástudását, digitális világhoz való viszonyulását azonban nem biztos, hogy megfelelően kifejezi az inkább önkéntes távolságtartást, kivonulást sugalló ’digitális remete’ fogalom. Vannak ugyanis, akik nem önként tartják távol magukat a legfejlettebb technológiáktól… Ságvári Bence: A net-generáció törésvonalai című cikkéből tudjuk, hogy a fiatalok egy jelentős csoportja, mintegy 15%-a tartozik az „Elveszett nemzedékhez”; ők azok, akik nem részesülnek a gazdasági és kulturális javakban, és ugyanők tartoznak a digitális írástudás és a digitális eszközök használata szempontjából is a leszakadók csoportjába. Az ő esetükben „digitális kitaszítottakról” van tehát szó, nem digitális remetékről.

Felvetődik a kérdés, hogy van-e, és mi lehet a szerepe az iskolának a leszakadó fiatalok és a digitális kultúra találkozásának elősegítésében. Két szempontból is izgalmas a felvetés: egyrészt, mert megkerülhetetlen a társadalmi felelősség kérdése akkor, amikor azt látjuk, hogy a gazdasági-, kulturális- és digitális leszakadás egymással összefüggésben, egymást erősítve jelenik meg a szóban forgó fiatalok életében, tovább szűkítve a társadalmi mobilitás amúgy is szinte átjárhatatlan csatornáit. Másrészt azért, mert a digitális eszközök alkalmazása, avatott mesterek segítségével, messze a saját használatukon túlmutató kompetenciafejlesztő hatással bír(hat), ezzel javítva a tanulók önértékelését és iskolai esélyeit.

Az alábbiakban felvillantott jó gyakorlatokkal igyekszünk kedvet csinálni ahhoz, hogy ki-ki felfedezze a saját gyerekcsoportjához adekvát módszereket, egy egyszerre szórakoztató és hatékony tanulási utat alkalmazva.

Photovoice, videovoice

A fotó, a film „hangján” megszólalni: pótolhatatlan lehetőséget jelent azoknak, akik számára az eltérő nyelvi kódok használata nehezíti a párbeszédet. A kép – a fotó és a film – egyszerre objektív és szubjektív: lényege szerint egyszerre szól a tárgyról és az alkotóról, tükrözve alkotója nézőpontját, érzelmi állapotát. Közöl és interpretál tehát, nemcsak dokumentál. Ha azonban meggondoljuk, hogy mire és hogyan szoktuk a képi világot a hátrányos helyzetű csoportok megismerésében felhasználni, rá kell döbbenjünk, hogy mi közlünk ezekkel a képi eszközökkel. A kamerát kezében tartó krónikás: a fotós, a filmes valójában kívülálló; és épp ezért nagyon csalóka a magát objektívnek tételező dokumentumfilm. Hiszen óhatatlanul a film alkotói: a rendező, az operatőr nézőpontjából látjuk a „valóságot”, ám mindezt dokumentumfilmként azonosítva, a megkérdőjelezhetetlen és teljes igazságként fogjuk fel. Észre sem vesszük, hogy a képekkel együtt adottságként kaptuk a képkivágásokat, a hangsúlyokat, az arányokat, az értelmezési keretet, vagyis a jelentést.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy kinek a kezében van a kamera; ezt felismerve alkották meg szociológusok a photovoice és videovoice módszerét, ami arra ad alkalmat, hogy az érintettek meséljenek magukról a képnyelv eszközeivel.

Önbemutatás

Így válnak a hátrányos helyzetű csoportok ábrázoltból ábrázolóvá, a valóságnak azt a szeletét megmutatva, ami az ő nézőpontjukból lényeges. Az így született fotók, videók egyszerre a megélt valóság interpretációi és az önbemutatás eszközei, nem ritkán egyfajta ideális ént megjelenítve, a személyes célokhoz, vágyakhoz, ideákhoz is közel engedve az értő befogadót.

Szabadság

Tisztaság

Félelem

Így segítik a photo-és videovoice alkotások a puszta szavakkal annyira nehéz párbeszédet a résztvevők és a szemlélők (megfigyelők, szakemberek) között. (A 8ker+én projekt „fotó-hangjai”: http://www.8kermegen.hu/page/profilok/.) Érdemes végignézni a fenti linken elérhető profilokat, és a baloldali menüből elérhető tematikus albumokat is, így megismerve a projektben létrejött kiállítás anyagát.

Bár a 8ker+én projekt záró produktuma a 8. kerületi Kesztyűgyár közösségi térben szervezett (szocio)fotó-kiállítás volt, a projekt, ahogyan a programot bemutató Bernáth Flóra hangsúlyozta, tudatosan kerülte a direkt társadalmi, politikai üzenetek megfogalmazását. Ahogy azt a megszületett alkotások is jelzik, a photovoice módszer súlypontja a kamaszokkal való együttműködésben az önbemutatás felé: a közösségfejlesztés és személyiségfejlesztés irányába tolódott (oly annyira, hogy a program drámapedagógiai foglalkozásokkal is kiegészült), irányt mutatva ezzel a photo-voice technika iskolán belül is elképzelhető alkalmazása számára.

Alkotás és közösségfejlesztés

Bódis Kriszta Alkotásközpontú szociális és integrációs programnak nevezi az ózdi Hétes-telepen végzett közösségfejlesztő tevékenység során kikristályosodott modellt, melyben kiemelt szerepet kap a közösség életét és az alkotótáborokat dokumentáló Médiacsoport munkája (lásd például itt: Minek adunk kamerát a telepi gyerek kezébe?).

A kamera ellenállhatatlan, és a következő blogbejegyzés szerint játékszerként sem utolsó: "Felmegyünk a telepre, fényképezőgéppel a kézben. Csak egy pillanat és megvan a fotósok csapata: a vendéget körülvevő obligát kíséretből kezek nyúlnak ki. ’Hadd csináljam én is!’. Hosszadalmas instrukcióra nincs mód. ’Ezzel a gyűrűvel állíthatod közelire vagy távolira képet. Nézz bele és látod! Amikor tetszik, itt nyomd előbb picit, aztán végig.’" …és amikor tetszik, akkor nyomják. (A hétesi alkotótáborokat dokumentáló cseppgyerek.blog.hu-n, A fotós tekintete című bejegyzés mutatja be a „naiv alkotók” műveiből készült kilenc, helyenként egészen meglepő, izgalmas fotókat tartalmazó etűdöt.)

Hétesi pillanat

Komoly munka (és egyben jó játék, tartalmas együttlét, inspiráló szellemi élmény), ahogyan erre a lelkesedésre építve, mestereik tudatos irányításával, valóban ügyes fotóssá, videóssá, a közösség avatott kommentátorává válnak a fiatalok. Mert ez nem megy magától. A workshopon Bognár Mária és Erdei Kriszta mutatta be a Hétesen, majd a Bagázs Egyesület közösségfejlesztő programjában Bagon alkalmazott módszereiket (forrás a http://fakeproduction.blog.hu/).

A fenti linken található, média-foglalkozásokról szóló blogbejegyzések, amellett, hogy inspiráló ötletekkel gazdagítanak, helyenként igazán élvezetes fotókkal is megajándékozzák a látogatót. A problémafelvetés minden feladatban közel áll a résztvevőkhöz, egyszerre alkalmas önmaguk megfogalmazására, valamint képi látásmódjuk és kifejezőeszközeik fejlesztésére. Ízelítőként, inspirációként két példa:

„A foglalkozások során a résztvevő gyerekek és felnőttek egy Kieselbach katalógusból és gyermekrajzok közül választottak képeket, amiket megpróbáltunk minél élethűbben megrendezni, majd lefotózni a rendelkezésre álló feltételek mellett.” (További képek a http://bagikepek.blogspot.hu/-n)

Kieselbach remake

„Az emberábrázolás, portrék, riportok után most egy bonyolult fogalom, a hiány képi megfogalmazása volt a feladat.” (Az indafotón található képek a http://fakeproduction.blog.hu/-ról elérhetők.)

Két fotó a Hiány című munkák közül

A fenti blogon megismerhető foglalkozások megalkotói nem pedagógusok, ám ennek ellenére (vagy épp ezért) olyan feladatokra éreztek rá, melyek a képnyelv tanításán keresztül számos további kompetenciát fejlesztenek. Mit „tud” a kamera, hogyan „működik” ez a fejlesztő hatás?

A kamera azonnali eredményt, és ezzel azonnali visszajelzést biztosít, ami egyfelől megerősítés és motiváció, ugyanakkor biztonságos keretet jelent a pedagógusnak a fejlesztő észrevételek megfogalmazásához. A kezdő fotós fiatal nem érzi eleve lemaradva, nem érzi reménytelen helyzetben magát, mint sokan az iskolában szokásos verbális feladatokban; bátrabban nyúl a képnyelven megfogalmazott feladathoz. Ugyanakkor azzal, hogy a fotó mint kézzelfogható eredmény, mint konkrét cél jelenik meg, hosszabb, számos más készséget és ismeretet érintő előkészítésre motivál (lásd pl. a Kieselbach-remake feladatot). A személyes inspirációjú témák a verbális készségeket is megmozgató beszélgetésekre adnak alapot, sőt a fotók kifejezetten szövegközpontú feladatokhoz is inspirációt nyújthatnak (interjú, újságcikk). Az elkészült művek pedig alkalmasak az önbemutatásra, erősítve az alkotó önbizalmát, miközben a társas mezőben a megismerést, a kapcsolatot mélyítik a csoporton belül, valamint a vezetők és a csoporttagok között. Ezen túlmenően, az alkotók „saját hangú” fotói lehetővé teszik a csoport értékeinek bemutatását, társadalmi értelemben vett láthatóvá válását.

Kamera az iskolában

Mindez kellő indokot szolgáltat arra, hogy az iskola is igyekezzen élni a fotó- és video-technikákban rejlő fejlesztő lehetőségekkel. A Dr Ambédkar Gimnázium az Észak-borsodi régióban, több telephelyen foglalkozik halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok oktatásával, érettségire való felkészítésével. A munkanélküliség, szegénység sújtotta régióban, a diszkrimináció terhével, reménytelenségével, az ebből fakadó alacsony önértékeléssel küzdő roma fiatalok körében kulcsfontosságú, hogy sikerül-e a tartós tanulási motiváció megfelelő eszközeit megtalálni. Ilyen eszköznek bizonyult a multimédiás alkotás sokrétű alkalmazása az iskola közösségi életében és az oktatásban.

Részlet az Ámbédkar Iskola projektjeit bemutató preziből

A Döme Zsuzsanna által összeállított, Médiaoktatás a Dr Ámbédkar Iskolában című programismertető prezi kontextusában mutatja a gazdag, az iskolaújságtól a filmes projekteken át egészen a VJ képzésig (Video Jockey, látványszakember) terjedő aktivitást, ami a készségfejlesztésen túl, a fiatalok személyes megerősítésében, motivációjuk fenntartásában, valódi és absztrakt világuk kitágulásában (konkrét utazások formájában) is pótolhatatlan szerepet játszik. A prezibe ágyazott videókon hangsúlyozottan találkozhatunk az önbemutatás jelentőségével, megerősítve azt a képet, hogy a multimédiás eszközök használata a fiatalok kompetenciáinak széleskörű fejlesztése mellett, a láthatóvá váláson keresztül, a társadalmi integráció segítésére is alkalmas.

Van tehát ok a multimédiás alkotásban rejlő lehetőségeket az iskola világában is komolyan venni…

Földes Petra