A hólabda

Hová visz ez? Hol húzzuk meg a határt? És ki vonja meg? Nem kellene meghalnunk nekünk is, mindannyiunknak, akik itt vagyunk a szobában? Hiszen nyomorékok vagyunk, a közösségnek nincs sok haszna belőlünk. S még csúnyák is, idétlenek. Miért nem állítanak bennünket is félre az útból? Könyörületből, na persze. Csak jót tennének velünk, emberséges dolog volna. Hiszen annyit szenvedtünk. És annyit kell szenvednünk még. De ki öljön meg bennünket? És utánunk majd az elmebetegeket is, mert azok is szenvednek. Úgy végre nyomorék és bolond nélkül marad a világ. Tökéletes lesz? Vagy hólabda csak. A nagy hólabda egyszerre elszabadul. Előbb a nyomorékokat és a bolondokat gázolja el, aztán a más vallásúakat, aztán a vallástalanokat, aztán a különféle szektákat, aztán a baloldaliakat, aztán a sötétbőrűeket, meg a sárgákat, meg a bibircsókosakat, meg a tarkabarkákat, aztán az iszákosokat, antialkoholistákat, paráznákat, szüzeket, bűnözőket, homoszexuálisakat, „Dobd le a bombát!”-pártiakat, „Ne dobd le a bombát!”-pártiakat, cigányokat és minden embert, aki más. Akkor lesz tökéletes a világ. Mikor a hólabda megáll. A tökéletes világban egy ember marad: ő ölt meg könyörületből mindenkit, aki más volt, mint ő, tehát mindenkit, mindenkit ezen az egész böhöm nagy világon. És akkor könyörületből ő is öngyilkos lesz, hogy végre csönd legyen.