2016. június 19. vasárnap, 21:32
Különös rőzsedalok. „Füstösek, furcsák, búsak, bíborak.”
Igen, a halálról is. Életről. Gyerekkorról. Az igazságérzet szenvedélyéről. Ami úgy világít, mint egy lámpás. Másoknak utat mutat, de aki azzal van megverve, hogy nem bírja elengedni, nehezen viseli el, amit lát.
Éles kontúrokkal sejlik föl a könyv első harmadában a múlt. A háborús generációé, a mai ötvenesek szüleié. A baljós huszadik század. Sivító sziréna és a pincében egy biztonságot jelentő mackó. Később a csalán csípése. Hétköznapi apróságok, amikbe kapaszkodni lehet.
Nagy szüksége van erre az eszköztárra a második részben megismert tanárembernek, aki érzékszervi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Ez a legfontosabb tudás, amit átadhat: a túlélés képességéé. Miközben neki, az utazó gyógypedagógusnak, ki kell bírnia, hogy nem segíthet mindenkin. Nem csak azért, mert az élet ilyen, hanem mert, akinek dolga lenne ehhez feltételeket teremteni, nem teszi meg.
Ekkor a lámpás csodalámpássá változik. Csak meg kell dörzsölni, és áradnak belőle a mesék. Gyógyítanak, hűsítik a homlokot, és közben okosan, észrevétlenül megtanítanak matematikául, földrajzul, vagy emberül.
Gyerekekről szólnak, felnőttekről, a léleketetőről és a kígyókirályról – aki talán csak egy kígyóuborka. Szikrázva rajzolnak ívet.
„Mesélni gyereknek ártalmatlan dolgokról szokás. S valóban, mi a hétfejű sárkány és a gonosz boszorkány a háborútól még sebhelyes épületekben lakó, zúzott testű-lelkű emberek életéhez képest?”
Lázár Júlia
