Dráma az osztályfőnöki munkában

2. Iskola – osztály – dráma

Az iskola megfogalmazott céljai

Pszichológus: És ti miben látjátok az iskola célját?

Egyik tanár: Tájékozódásra, véleményalkotásra képes, önmagával harmóniában levő, döntésre képes, döntéseit érvekkel alátámasztani tudó fiatal „kibocsátása”.

Másik tanár: Na azért az érettségire való felkészítést se felejtsük el…

A két megállapításnak nem kellene ellentétesnek lennie. Mert ahhoz, hogy harmóniában legyek önmagammal, hogy megfontolt döntéseket hozhassak, rengeteget kell tanulnom. Másrészt ahhoz, hogy jól tudjak érettségizni, tudnom kell tájékozódni, harmóniában lenni önmagammal.

Mégis az oktatásügy két különböző szemléletét tükrözi a két válasz. Nagyon sarkítva: az iskola célja vajon a gazdaság szempontjából hasznosítható, a célszerűség paramétereinek megfelelő embertermék előállítása, vagy inkább valamiféle teljességre törekvés igénye, hosszú távú útravaló megteremtése? Radó Péter szerint: „mivégre tanítunk a Földön? A célok egyik csoportját hívhatjuk hagyományos pedagógiai céloknak: a kultúra átadása és a gyermekek személyiségének kibontakoztatása. (Ezek az úgynevezett inherens célok.) Vannak ezen kívül külső, vagy eszközjellegű célok, mint például a munkaerőpiac igényeinek kielégítése, bizonyos társadalmi csoportok integrációja vagy bizonyos modernizációs célok. Elméletileg e kétfajta célrendszernek nem lenne szabad ellentmondania, szakmailag a „nevelés” és „oktatás” szembeállítása tökéletesen értelmetlen. Legfőképpen azért, mert az iskola nevelési céljai társadalmilag releváns tudás, készségek és attitűdök fejlesztésére kell, hogy irányuljanak.”¹

De mégis mi a cél? Mert a célok nélkül nehezen tudnánk értelmezni akár az osztályfőnökséget, akár a drámamunkát. A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény így fogalmaz:

10. § (…) Az általános iskola a tanulót az érdeklődésének, képességének és tehetségének megfelelően felkészíti a középfokú iskolai továbbtanulásra.

11. § (1) A gimnázium(…), ahol általános műveltséget megalapozó, valamint érettségi vizsgára és felsőfokú iskolai tanulmányok megkezdésére felkészítő nevelés-oktatás folyik.

Meglehetősen szűkszavú célkitűzés, de a törvényszövegek ilyenek… Ugyanakkor a tantestületek nagy százalékában sincs akár csak egy szervezettebb beszélgetés sem, amelyben tisztázódna, hogy az egy munkahelyen dolgozó szakembereknek egyáltalán mi is a célja. A célt sokan hiányolják: „sürgősen tenni kell valamit, hogy az iskola célja messze túlmutasson a gyerekek tárolásán, a fiatalok távoltartásán a munkaerőpiactól, és az egészséges felnőtt személyiség kialakítását segítse elő. Sajnos a mai iskoláról ez általában nem mondható el.”² „Engem például zavar, hogy nincs válasz arra a kérdésre, és szemlátomást nem is nagyon keressük, hogy mi végre az iskola. Filozófiainak tűnő kérdés, no de eredményességet mérni vagy összehasonlítani, jutalmazni, büntetni, stratégiai tervet készíteni vagy módosítani konkrét, elfogadott és operacionalizálható célkitűzés nélkül abszurdum. Vannak mindenféle méréseink már, de számomra kevéssé legitimek. Például nem derül ki belőlük, hogy a diák képes-e szeretetet adni és elfogadni. Ennél pedig mi lehet fontosabb? Az sem tiszta, hogy meddig tart az iskola feladatköre, vagy hogy meddig kéne tartania.” ³

Reménykedjünk, hogy előbb-utóbb nálunk is megfogalmazódnak olyasfajta kormányzati célkitűzések, amelyeket például Halász Gábor említ Japánból:⁴

Társas kompetenciák fejlesztése a boldogulás érdekében: személyes autonómia és együttműködés vegyes összetételű és gyorsan változó társadalmunkban.(…)

Erős kötődéseken alapuló, élő közösségek kialakítása: olyan társadalom, amely támogatja gondoskodó tagjait, akik így építhetik a társadalmat.

Egy ilyen, a társas kompetenciákat és közösségi kötődéseket fontosnak tartó célrendszerben kiemelt fontosságú az osztályfőnök és a drámatanár munkája. Ha nem látunk ilyen szemléletű célrendszert, annál fontosabb…

Személyes érintettség

Eddig nyolc osztályom volt. A második osztályommal ránk jutott néhány iskolai műsor. Ekkor döbbentem rá, micsoda ereje van a színpadnak osztályfőnöki szempontból is. Egyik darabunk fesztiválokon is sikeres lett, ekkor kezdtem igazából tanulni a szakmát. Utolsó öt osztályomban órarendi keretben négy éven keresztül heti két óra drámára volt lehetőség.

A dráma nagyon személyiségfüggő. Van, aki a tanítási drámában jó, más a gyakorlatokban, közösségépítésben. Magamon azt vettem észre, hogy minden munkám törekszik a színpad felé, és ha nem is lesz előadás belőle, ott van a közlő és a néző szempontja, a logikus, dramatikus gondolkozás igénye. Így utolsó osztályaimmal több produkciót készítettünk, mint régebben. Ezen produkciókban lehetőség szerint a teljes osztály szerepel. A néhány kivétel számos belső gyötrődést okozott számomra: hogyan választódjon ki az a négy ember, aki végül színpadra kerül?

A kisvárosi lét is meghatározó: sok kérés érkezik városi ünnepségek, megemlékezések megtartására (még rendőrségi prevenciós programra is), ezek lefoglalják erőnk nagy részét, így e műsorok lehetőségeit kell kihasználnunk nevelési, gondolkodási céljaink eléréséhez.

Az osztályfőnökség és a dráma

Ki is az az osztályfőnök?

„Tanár úr! Nem tudna adni egy tampont?”

Tulajdonképpen mindenes. Hatóság, vagyonőr, erkölcscsősz, házirend-betartató, logisztikai szakember, adminisztrátor, parancsnok, statisztikus, nyomozó, ápoló, pszichológus, üzletkötő, utazásszervező, szabadidő-szervező, szobafestő, dekoratőr, ügyvéd, jogi tanácsadó, szociális munkás, gyógyszer-kifizető, naplókülalak-koordinátor, szülőiigény-megbízott, szülőelhárító, balhélecsendesítő, ünnepségdíszlet, kollégák frusztrációinak orvosa: „azosztályodmármegintnemköszönt”, „azosztályodmármegintnemhozta”, stb.

Mégis, miért szeretjük ezt a munkát sokan? Mert szimmetrikusak az emberi viszonyok. Nemcsak a gyereknek van szüksége arra, hogy tartozzon valakihez, hanem a tanárnak is. Vannak tanárok, akik osztály nélkül kicsit a légüres térben érzik magukat. (Ahogy olyanok is, akiknek mindez nyűg: „A ma már egyetemista lányomnak nem volt szerencséje. Minden osztályfőnöke púpként viselte a feladatot.” Olga – egy pedagógiai honlap kommentelője)

És azért szeretünk osztályfőnökök lenni, mert fontosnak tartjuk, hogy a gyereknek útravalót adjunk. Hogy megerősítsük a jövő elviselésére. És mert naponta izgalmas kihívásoknak kell megfelelnünk. „Észrevenni az egészen apró, kicsi rossz gesztust egyik gyerektől a másik felé. Mindezt finoman megoldani. Észrevenni és megpróbálni feloldani a gátlást. Kezelni az akaratlan durvaságokat. Neki való feladatot adni az első látásra nehéznek tűnőnek. Bizalmi feladatot kitalálni az első látásra nem feltétlenül szimpatikusnak. Csitítani a túlzottan nagyszájúakat. Hangosítani a túlzottan kisszájúakat. Fölfedezni az értéket. Melléjük állni, kihozni azt, amiben jók.

És küzdeni mindenféle hierarchia ellen. Nem fölállítani sorrendeket, de vigyázni arra is: a jó tanuló egy idő után nehogy diszkriminációnak érezze, ha mindig a kevésbé kiemelkedőket bízzuk meg feladatokkal. Az év végén mindenkinek oklevelet adni. Olyat, amelyben nem valamiféle iskolai teljesítményért dicsérjük meg őket.

Tapintatosnak lenni pénzügyekben. Tapintatosnak lenni ízlésnevelgetésben. De azért valamiféle értékek felé orientálni.

Felelősséget adni. Bizalmat adni. Néha elnézni botlásokat. Néha kivárni akár fél évet is, hogy a botlásról a legalkalmasabb időben beszélhessünk.

Ja, ha nem esik nehezünkre, akár szeretni is őket…”⁵

Többen mondjuk: az osztályfőnökség a tanári munka csúcsa. Egy nyáresti társaságban végigkérdeztem mindenkit a huszonnégy évestől a hatvanegy évesig, kivétel nélkül a munka fontosságáról beszéltek: „Anyánk helyett anyánk volt.” „Akihez fordulhattunk a bajunkkal.” „Aki miatt nem féltünk.”

Úgy tűnik ebből a néhány válaszból is, hogy évekkel később elsősorban a munka érzelmi oldala jelenik meg. És bár a saját emberségünkből adódó spontán reakcióink hatnak a legjobban, ott kell lennie a tudatosságnak, de legalább az utólagos elemzés, a szükséges korrekció igényének is (akár a drámában).

A következőkben nem foglalkozom az osztályfőnök „hivatalos” feladataival (házirend-ismertetés, adminisztráció), csak azokkal a kérdésekkel, amelyek a jövő szempontjából fontos kompetenciáik kialakítását segítik.

Mi is az a dráma?

A dráma fogalmának részletes kifejtése nem ennek az írásnak a feladata. De árnyalásához idézni szeretném néhány régi diák véleményét.

Nagyon összehozza az embert, és hihetetlen, mennyire mások ezek a közös munkák, mint amikor csak beülünk az osztályterembe, és csak úgy elvagyunk. (T.B.)

Abban segít a dráma, hogy a gátlásos embereket fel tudja oldani. (L.Á.)

A drámában mindenki fontos volt. Ha csak a sarokban ültél, az is kellet, mert te is a képbe tartozol, te is kellesz hozzá, fontos vagy, része vagy egy egésznek (Sz.K.)

Nagyon sokat számított, hogy ilyen suliba jártunk, több oldalról tudom a dolgokat nézni, nem vagyok annyira elfogult. Kritikusabb lettem, de bizonyos dolgokat jobban tudok értékelni. Sikerült empatikusabbnak lennem. (L.D.)

Nem a külső szerint nézem az embereket, hanem a belső értékeket is. (P.H.)

Amikor látok egy embert, megfigyelem, azt nézem, hogy merre megy, mit csinálhat, elgondolom, hogy milyen lehet az élete… egy csomó mindent meglátok rajta, amit nem biztos, hogy meglátna az, aki nem volt drámán. (V.A.)

Annyi munka volt abban a produkcióban, hogy igazából akkor jöttünk rá: baromi sok munka kell ahhoz, hogy valami minőségi dolgot tudjunk nyújtani a színpadon. (L.D.)

Ez a műsor tette biztossá néhányunkban, hogy valami kreatív dologgal szeretnénk foglalkozni. (L.D.)

Amikor színpadra kerültünk, fordult egyet a világ, és nem számított más a színpadon kívül. (Sz.K.)

A mi osztályunkban elég heterogén volt a közeg, voltak ott elég nehéz családi körülményekkel rendelkező lányok, de a mindennapi családi problémájukat elfelejtették a színpadon. (L.Á.)

Nagyon látszódik, mennyit fejlődtünk három év alatt. (T. B.)

Annyira szerettük egymást, hogy az átlagon felüli. Nem láttam más osztályoknál, hogy így összetartanak (T.B.)

A drámás osztályok mindig összetartóbbak, ezt is a közös alkotásnak tudnám be. (L. Á.)

Huszonegyen tizenhét helyről jöttünk, és mégis ilyen életet adtunk egymásnak (T. B.) (Interjúrészletek egy filmből)

Itt jöttem rá, hogy jó szervezőkészséggel vagyok megáldva. Nem is egy drámaórán a szituációs játékoknál én voltam az ötletgazda és a rendező is egy személyben. E képességemnek ma is nagy hasznát veszem a munkahelyemen. (…) Itt könnyebben megy a gyerekeknek az előadás, hiszen nem is hasonlít a feleléshez. Szintén itt fedeztem fel, hogy lámpaláz nélkül tudok közönség előtt beszélni. Meg merem kockáztatni, hogy a TDK díjazásomhoz is hozzájárult az, hogy magabiztosan tudtam előadni a mondandómat. (T. É. – magánlevél)

Átküldöm a képeket. Azt hiszem, látszik rajtuk a drámás évek eredménye. Nem sikerült megkomolyodnunk. Viszont ezt egyikőnk sem bánja. Sőt!  (M.É. – magánlevél)

„Végignézek a színpadon, és mindenki mosolyog. Nem azért mert kell, hanem mert öröm van.(…) elsősorban a közös munkák során megtapasztaltak húznak ki mostanában a nehezebb szituációkból. Egy fél évig tartó próbafolyamat olyan szintű fegyelmet és odafigyelést igényelt harmadikos gimnazistaként, amellyel sok zenésztársam csak jóval később, felnőttként, legtöbbször már csak a színpadon, élesben szembesül először. (…) Alázatosságra neveltek ezek a munkák.(…) Ösztönösen megéreztem, hogy egy-egy szűkebb (alkotó) közösség egyike azon kevés helyeknek, amelyben könnyebben el lehet viselni és kicsit a saját képünkre formálni ezt az önmagából igencsak kifordult világot.”

„Tudtunk alázattal lenni a darab-, a rendező és egymás felé. Tudtuk, ha valami nem jó, az együtt nem jó, és ha valami zseniális, azt együtt hoztuk létre. (…) Egyikőnk sem lett színész. Mert nem a művészeten volt a fő hangsúly, hanem rajtunk: diákokon, embereken, majdani felnőtteken.” (Lázár Domokos és Túri Boglárka idézetei megjelentek az Új Pedagógiai Szemle 2015. 1-2. számában) 

Ahogy látható, a diákszövegek nagy százalékában ötvöződik az osztályhoz tartozás és a dráma élménye.

Achs Károly

¹Radó Péter (2010): Pedagógusok elefántcsonttoronyban. OFOE, szeptember 19.

²Klein Sándor (2009): Az iskola felel. OFOE, január 19.

³Hanczár Gergely (2009): A Zöldkönyv-rejtély. OFOE, november 5.

⁴Halász Gábor (2015): Oktatási változás és innováció Japánban: az OECD-Tohoku iskolaprojekt. Új Pedagógiai Szemle, 1-2.

⁵Achs Károly (2011): Csak azért is osztály. In: Csak azért is iskola, Underground Kiadó