Dráma az osztályfőnöki munkában

5. Egy lehetőség a továbblépésre

„Szeretnék egyszer már valami pozitív műsort látni tőled…”

Egy kisvárosi tanár számára fojtogatóan érezhető a város leépülése, a vidék lemaradása, a kulturális élet elszürkülése. Lehet-e az iskola némi megújulás színtere, a helyi kultúra, közélet frissítésének terepe?

A következő osztályom számára olyan munkákat találtam ki, amelyek határterületei a drámának, kötődnek a városhoz, építik az osztályközösséget, növelik az egyén felelősségét, bizonyos mértékben felpezsdítik a helyi közéletet.

Az összerázón valódi döntéshelyzeteket generáló közös játékszabályokat kell kidolgozni.

Majd városunkhoz ezer szállal kötődő munkákat végzünk. Csak kipróbálása után tudom értékelni, melyik a járható út, de elképzeléseim között van egy helyi internetes lap, ahol a közösségeket érdeklő kérdésekkel foglalkozunk (gondosan vigyázva, hogy a gyerekeket ne vonjuk bele helyi politikai és gazdasági érdekcsoportok küzdelmeibe) Elemző szemmel jelen kell lennünk az összes kulturális eseményen. Filminterjúkat készítünk szülőkkel, érdekes emberekkel. Egy-két perces feldolgozását adjuk elő fiatalok által beküldött szituációknak, problémáknak. (Ehhez például alkalmasnak látnám azt a vonalszínházi formát, amelyet Andy Kempe kurzusán láttam 2013-ban Jászfényszarun.) És a gyerekekkel együtt kitalálandó egyéb formák kellenek.

A helyi kötődéseket erősítő, a lakóhelyért vállalt felelősséget növelő munkák szükségessége nem csak ötletelés. Az ÚPSZ 2015. 1-2. számában két írás is foglalkozik az iskolának a helyi társadalomban elfoglalt fontosságával. Kozma Tamás szerint, ha az iskola elsorvad, a kisvárosra is ez a sors vár. „A tanulás, képzés és közélet szervezésének középpontjában K.-ban és a hasonlóknál – gyakorlatilag vidéken mindenütt – ma és még sokáig az iskola áll. Politikusoknak és hivatalnokoknak, finanszírozóknak és beruházóknak (magabiztosaknak) üzenjük: ahol nincs iskola, nincs sem információ, sem munkavállalás, sem kiképződés, sem nyelvtudás, sem semmi olyan, amire korszerű vidéki társadalmat építeni lehetne. Hanem csak elvándorlás, sorvadás, elmaradottság és nyomor.” „…ahogy település és az azt alkotó lokális társadalom sincs az iskola, mint a helyi közélet nélkülözhetetlen, bár néha nem eléggé nyilvánvaló központja nélkül.”¹

Halász Gábor Japán katasztrófa sújtotta vidékének érdekes pedagógiai programjáról írva szintén említi az iskola és helyi társadalom együttműködésének szükségességét: „A tohokui változásmodell fontos aspektusa a tanulás összekapcsolása az iskolán kívüli világgal.” „A kormányzat oktatási stratégiája teljes összhangban van az OTI-projekt két fő céljával: a társadalmi-gazdasági újjáépítéshez szükséges új képességek és a humán tőke fejlesztésével az iskola és a közösség közötti szoros együttműködés révén.” „A közösségi iskola fogalom arra az oktatási modellre utal, amely az iskolák és a helyi közösségek közötti szoros kapcsolatok fontosságát, illetve az iskolák külvilág felé való nyitottságát hangsúlyozza.”²

S bár Magyarországon nem pusztított földrengés, bizonyos újjáépítésre rászorulnánk, az én lemaradó vidékem különösen. El kellene jutni ahhoz a felismeréshez, hogy iskolai megújulás nélkül, a közösségi formák, együttműködésre alapuló munkák nélkül a pusztulás elkerülhetetlen.

Kétely…

Hiába gondoltam végig, miben tudnék újítani osztályfőnöki munkámban, hiába keresgélem a dráma, a közösségi és társadalmi élet újabb lehetőségeit, hiába nyilatkoznak így régi tanítványaim, hiába látványos a munkánk (egy szalagavatói műsort ezren is megnéznek), egyelőre nem lesz új osztályom. Összesen hatan jelentkeztek az általam kigondolt programra.

Lehetne mindezt személyes kudarcnak tekinteni, de sokkal nagyobb a baj. A közgondolkodás, a szülői elképzelések még mindig magasabb rendűnek tartják a nyelvi tagozatokat, a konkrét vizsgakimenetelt, magas pontszámot ígérő iskolákat. Az iskolapolitika őket erősíti: az utóbbi években eltolódott a hangsúly a munkaerőpiaci szempontok felé (mintha bárki is tudná, mit kíván a munkaerőpiac húsz év múlva…).

Szomorú, hogy az információ még mindig nagyobb érték, mint az információ kezelésének képessége. Remélem, ez a kötet értőbbé tesz laikusokat, döntéshozókat, árnyaltabbá a jövőképet, és meghallják például a tudóst is: „Több időt, kapacitást kell hagyni az agyunknak a belső világ impulzusainak hatékonyabb megjelenítésére, bevonására magasabbrendű idegműködéseinkbe, többek között a külvilág információinak eltárolásába, előhívásába. Ez megoldást jelenthet az információözön kezelésére, ugyanakkor megakadályozza a lelki elsivárosodást, és növeli a kreativitást. (…) A diákok járjanak színjátszó körbe, szavaljanak, írjanak verset, rajzoljanak, fessenek, járjanak kerámia szakkörbe, vagy muzsikáljanak, ha a hangszer nem megy, énekeljenek kórusban. Nem szükséges, hogy már az egyetemi anyagot is megtanulják a természettudományi tárgyakból, hogy biztosan bekerüljenek a felsőoktatásba azt majd ráérnek elsajátítani az egyetemen. De az érzelemvilág gazdagításának igenis ebben a periódusban van itt az ideje. Minél szélesebbre kell tárni bennük a befogadás folyosóját a külvilág és az agy között, mert ugyanezen a folyosón közlekedik a kreativitás is, csak éppen az ellenkező irányba.” (Freund, 2013)³

¹Kozma Tamás (2015): Mi lesz velük? Kisvárosok és középiskoláik. Új Pedagógiai Szemle, 1-2.

²Halász Gábor (2015): Oktatási változás és innováció Japánban: az OECD-Tohoku iskolaprojekt. Új Pedagógiai Szemle, 1-2.

³Freund Tamás (2013): Tanulási folyamatok és belső világunk. Magyar Szemle, Tudomány és társadalom, Új folyam XV. 11-12.