„Hatalmas sikereket értünk el, félig már elpusztítottuk a bolygót”

Részletek a Lányi Andrással készült interjúból

Az Orbán-rendszert a hisztériakeltés, a megtévesztés, és a többség szemében kedves eszmékkel való visszaélés tartja össze – véli Lányi András filozófus, ökopolitikus, aki szerint a klímavédelmi akcióterv politikai rögtönzés, és a parlamenti pártok zöldülése nem jelent valódi elkötelezettséget az elkerülhetetlen változások mellett. A huszonegyedik századi politikai filozófia hívószava az ökológia. Lányi Andrással a koronavírusról, a környezetbarát oligarchákról, a süllyedő hajó kapitányáról, az idézőjeles baloldalról, az acsarkodó értelmiségről, és a menekültválság megoldásáról beszélgettünk.

A világméretű járványok terjedése a globális felmelegedés szükségszerű velejárója. A kórokozók kiszabadulnak a megszokott környezetükből, a megváltozott klimatikus viszonyok és a roppant méreteket öltött turizmus elősegítik terjedésüket. A környezetvédők több mint fél évszázada próbálják felhívni a figyelmet az ökoszisztémák összeomlására. A klímaváltozás sem újdonság, évtizedek óta gyűlnek a tudományos bizonyítékok. Nem történt drámai fordulat, az üzenet azonban csak most érte el az ingerküszöböt. Mint a pohár, ami lassan megtelik vízzel, végül túlcsordul. Most csordult túl. Már csak abban reménykedhetünk, hogy tudományos előrelátására oly büszke civilizációnk megpróbál tenni valamit a szemünk előtt kibontakozó katasztrófa elhárítása érdekében.

(…)

Az ökológiai politika radikálisabb, mint a hagyományos baloldali ideológiák. És már csak azért sem lehet marxista, mert ahol a szocialista diktatúra megvalósult, a növekedési hajsza és a természet pusztítása ugyanúgy, vagy talán még durvábban folyt tovább, mint a kapitalista rendszerekben. A modern emberiség erőfeszítéseinek legfőbb célja az utolsó kétszáz évben az volt, hogy minél gyorsabban, és minél nagyobb tömegben alakítsa át a természet anyagát termékké, majd hulladékká. Ebben óriási sikereket értünk el, félig már elpusztítottuk a bolygót. A haladás diadalútja zsákutcába vezetett, jelenleg a fenntarthatóság illúziójával áltatjuk magunkat, pedig a világ mostani rendjét nem lehet és nem is érdemes fenntartani. Itt az ideje, hogy új életfilozófia, új gazdálkodási elvek és új politikai berendezkedés után nézzünk. Erről szól az ökológiai politika.

(…)

Az ökológiai gondolkodás értelemszerűen megőrző: az élővilág gazdag változatosságát, az emberhez méltó élet feltételeit védelmezi. Ez azonban nem maradiságot, nem a régi szép idők iránti nosztalgiát jelent. Inkább kitartást az európai felvilágosodás alapelvei mellett – szabadság, egyenlőség, testvériség –, amelyeket a modern ipari civilizáció képtelenül torz és ellentmondásos formában valósított meg. Ezek a konzervatív lázadók szabadságharcot hirdetnek a totális ellenőrzés, a technológiai-gazdasági rendszerek zsarnoksága ellen. Kínában elektródákat szerelnek az iskolás gyerekek fejére, ami jelzi és bünteti figyelmük lankadását. Európában beérjük azzal, hogy egy okostelefont nyomunk a kezükbe, így is sikerül belőlük engedelmes fogyasztót, önálló gondolkodásra képtelen alattvalót nevelni. De ha valaki tiltakozik ez ellen, nem a sokat ünnepelt haladás és az állítólagos jólét áldásairól akar lemondani, hanem visszaköveteli magának az értelmes munkát, az ép és szép környezetet, a tartalmas és biztonságot nyújtó emberi kapcsolatokat. A részvétel jogát és felelősségét azokban a döntésekben, amelyeken a közösség jövője múlik.

(…)

Mi nem kitaláljuk a jövőt és nem akarjuk a múltat végképp eltörölni. Javítani szeretnénk azon, ami elromlott – ez egy nagyon is anti-utópista elképzelés.

Ki lehet venni az okostelefont a gyerekek kezéből?

Nem lehet. De a kezükbe nyomhatunk egy turistabotot, egy jó könyvet, egy színházjegyet. Vagy rájönnek maguktól, hogy szeretetet, tudást, védelmet csak személyes ismerőseiktől remélhetnek, nem chat-partnerektől és internetes applikációktól. Ha az új alternatívák vonzónak bizonyulnak, akkor el is terjednek. Az igazán mélyreható civilizációs változások mindig úgy kezdődnek, hogy egy kisebbség – akiket eleinte esetleg üldöznek vagy lenéznek – új, életképesebb megoldásokkal próbálkozik, és ezeket a többség eltanulja, miközben a makacsul védelmezett régi világrend szép lassan a fejükre dől. A baj csak az, hogy erre a tanulási folyamatra most nincs száz-kétszáz évünk, néhány évtizedünk maradt csupán.

(…)

Szellemi fordulat nélkül senki se álmodozzon politikai sikerről, nyilvános viták nélkül szellemi fordulatról. Egy új világnézet híveinek, mielőtt bejelentenék igényüket a kormányzásra, bizonyítaniuk kell, hogy világos és összefüggő elképzeléseik vannak a tennivalókról. Erre törekszünk a Karátson Gábor Kör és az ELTE Humánökológia Szak által szervezett, növekvő érdeklődéstől kísért vitaesteken (tavaly Tanácstalan köztársaság, idén Vitatható ökopolitika címen hirdettük meg őket), erről szól a L’Harmattan Kiadó gondozásában a tavasszal megjelenő új könyvem: Bevezetés az ökopolitikába – kezdő halódóknak.

(…)

Az értelmiség mindig megosztott, és ez így van jól, Isten ments, hogy mindenben egyetértsünk. A baj csak az, hogy egyre kevesebb lehetőség nyílik a nyilvános vitára. A hatalom felszámolta a tőle független fórumokat, de a sértett, sebeit nyalogató, egymásra acsarkodó értelmiség amúgy sem hajlandó szóba állni a tőle másként gondolkodókkal. Ez az elbutulás útja. Csak úgy győződhetünk meg a saját igazságunkról, ha azt napról napra szembesítjük a másokéval. Azt remélem azonban, hogy az új eszmék terjedni tudnak, elsősorban a fiatalok körében, akiknek a bőrére megy a játék. Ami a politikai kiútkeresést illeti, az egyre nyomasztóbb hazai tapasztalatok segíthetnek ebben. És sajnos, a kibontakozó ökológiai válság „nekünk dolgozik”. Óvatos reményeimnek ellene mond azonban, hogy a változásra vágyó, önálló kezdeményezésre képes fiatalok döbbenetesen nagy számban hagyják el az országot. Akkor pedig vége, bezárhatjuk a boltot, és az utolsó leolthatja a villanyt, hogy ne pazaroljuk az áramot.

(…)

A klímaváltozás és a természet pusztulásának egyik leglátványosabb következménye a népvándorlás. Az egyre fogyatkozó erőforrásokért zajló élet-halál harc mindig véres konfliktusokhoz vezet, akár vallási, akár faji köntösben vívják ezeket. A túlnépesedett és elsivatagosodó afrikai és ázsiai térségekből Európába tartó emberek a hátukon hozzák magukkal a társadalmi válságaikat. Milliós, hosszabb távon százmilliós nagyságrendben való megjelenésük az európai szubkontinensen katasztrófához vezetne, ami ellen védekeznünk kell. De ennek nem az a módja, hogy a hisztériáig fokozzuk az idegengyűlöletet egy erre amúgy is hajlamos népesség körében. Az egyetlen megoldás, ha megteremtjük a lehetőségét, hogy a menekültek békében éljenek és megéljenek a saját szülőföldjükön. Hiszen nem jókedvükben jönnek Európába, ahol az üzleti világ sokáig tárt karokkal várta őket, mint olcsó munkaerőt és igénytelen, falánk fogyasztót. A menekülteket kibocsátó országokat meg kell szabadítani a politikai anarchiától, a terrorizmustól, és enyhíteni kell a gazdasági kiszolgáltatottságukon. De az embercsempészet felszámolásával is komoly eredményeket érhetnénk el. Ezeknek a szerencsétleneknek az elüldözése otthonaikból, majd utaztatásuk és kifosztásuk jövedelmező üzletág. Ha ezt a terrorszervezetektől a feketegazdaságon át a politikai elitekig húzódó gazdasági láncolatot szét lehetne robbantani, sok probléma megoldódna.

A teljes tanulmány megjelent a Magyar Hang című túlélő magazinban, 2020 márciusában. A teljes interjú elolvasható itt.