Erkölcsi botrányok az iskolában

Szekszárdi Júlia tanulmánya (4. rész)

Az ezredfordulón

A század-, illetve ezredfordulóhoz közeledve az előbb érzékeltetett tendencia, tehát a média hatásának a növekedése, az erkölcsi értékek világának egyre kaotikusabbá válása tovább erősödött megnehezítve az iskola, a pedagógusok számára diákjaik erkölcsi szocializációjáért történő felelősségvállalást.

Az elmúlt évek közismert botránya volt a Regnum Marianum templom helyén álló kereszt diákok által történő ledöntése. Magáról a tettről ugyanaz mondható el, mint a korábban elmondott telefonbetyárkodásról: erkölcsi szempontból egyértelműen elítélendő, az ezt elkövető tizenhét-, tizennyolcéves diákok nagykorúságuk küszöbén már tudatában kell legyenek cselekedetük súlyának, s ezért nyilván vállalniuk is kell a felelősséget. Az érintett, méltán jó nevű gimnázium tantestülete alkalmas lett volna arra, hogy megfelelően kezelje az ügyet, s olyan módon kommunikáljon az érintett tanulókkal (és társaikkal), hogy ez számukra egy életre szóló tanulsággal járjon. A konstruktív problémakezelést azonban számos tényező akadályozta, amelynek következtében az adott tantestület sodródni kényszerült az eseményekkel.

Mi történt?

• A keresztdöntő fiatalokat rajtakapták, és tettükről feljelentés érkezett a hatósághoz. Házkutatás, 60 órás őrizetbevétel…
• Az igazgató nem kívánta nyilvánosságra hozni az ügyet, de az egyik kereskedelmi televízió ráállt a dologra, és 24 órán belül tele volt vele a média…
• Egyes politikai erőknek kapóra jött az eset, és alaposan ki is használták az ebben rejlő propagandalehetőséget…
• Az iskola nem foglalkozhatott belső ügyként a problémával, a nyilvánosság előtt kellett állást foglalnia. A tantestület véleménye megoszlott, és néhány százalékkal többen döntöttek a fiúk iskolából történő eltávolítása mellett. Az igazgató – hivatalból – erről a döntésről számolt be a médiában…
• Mindezek után kiderült, hogy az iskolának a jelenleg érvényes törvényi szabályozás értelmében nincs joga szankcionálni olyan vétséget, amelyet az érintettek nem az iskolában, tanítási időben, illetve az iskola által szervezett esemény során követnek el. Ezért tehát nem távolíthatták el a fiúkat…
• Megtörtént a feljelentés, és a fiatalok ellen bűnvádi eljárás indult. Ennek során egyes védőügyvédek megkísérelték saját védencüket rávenni a társaik elleni vallomástételre… (Kényszeríteni őket egy fontos erkölcsi érték: a társak iránti szolidaritás feladására!)
• A diákokat a bíróság 10-12 nap közmunkára ítélte.
• Az eset az iskola hírnevét erősen megtépázta, a „botrányt” az intézmény azóta sem heverte ki, a bizalmi válság a tantestületen belül, illetve a tantestület és az iskolavezetés között elmélyült, és további problémákhoz vezetett.

Az iskola nem maradhatott tehát ura a helyzetnek, mivel az ügy túlnőtt önmagán, szimbólummá, politikai eszközzé, illetve médiaszenzációvá terebélyesedett. Mindennek a fényében a pedagógiai célok, nevezetesen a fiatalokért vállalt felelősség, az (erkölcsi) szocializációjukba való bekapcsolódás, a hitelesség megőrzése és ezáltal a hatékonyság biztosítása erőteljesen megkérdőjeleződik. Jól mutatja a helyzet fonákságát, hogy miután az iskolát óriási csatazaj közepette pellengérre állították, valóságos canossát járattak az igazgatóval, végül is kiderült, hogy a dologhoz az intézménynek nincs is köze, hiszen mindez éjnek évadján, az iskolaépületen kívül történt. Szankcionálni tehát nincs mód, az egész fegyelmi tárgyalás felesleges bohóckodás volt.

A bulvársajtó politikailag is megfűszerezett szenzációhajszája nem csak hogy lejáratta az érintett iskolát, hanem erőteljesen behatárolta azt is, hogy mit tehet meg a tantestület, és mit nem, ráadásul olyan követeléseket közvetített, amelyeknek – az érvényes törvényi rendelek keretében – lehetetlen volt eleget tenni. Itt szeretném megjegyezni, hogy éppen erről az ügyről születtek valódi tényfeltárások, színvonalas, tájékozódni segítő sajtótermékek is (Fellegi Borbála: Csonka kereszt – csonka igazságszolgáltatás, Új Pedagógiai Szemle, 2001/9.; Vádemelés a keresztdöntők ellen. „Díszei hullanak…”, Magyar Narancs, 2000.12.21.).
Ezek hatása azonban lényegesen szűkebb körű és a botrányra éhes médiáénál sokkal kevésbé látványos.

S szólni kell még itt a történet kapcsán a jog szerepéről is. A Közoktatási Törvény azon passzusa, amelynek alapján az iskola nem szakcionálhat iskolán kívül történt vétségeket, feltétlenül elejét veszi bizonyos túlkapásoknak, és segít távolabb kerülni attól a korábbi gyakorlattól, amikor az iskola mint hatóság diákjai teljes élettevékenységét kontroll alatt tarthatta. Ennek alapján ebben az esetben az érintett szülők joggal tiltakozhattak gyermekeik kicsapása ellen. Ugyanakkor a széles közvélemény mégis az iskolán kérte számon diákjai tettét, az igazgató vált bűnbakká, a tehetetlenség megtestesítőjévé kollégái egy része előtt. Kialakult az a nehezen feldolgozható és megoldható helyzet, hogy az intézmény kényszerítve volt a lépésre. Sőt a közvélemény nyomására, a botránytól való félelem miatt vagy meggyőződésből a testület egyik fele súlyos büntetést szeretett volna foganatosítani, s e döntésben sikerült is némi többséget elérnie. Megszületett tehát a precedens értékű ítélet, amelyet nem lehetett végrehajtani.

Mit gondoljunk a tettesekről, akik egy ilyen meghurcoltatás és az ehhez kapcsolódó bűnvádi eljárás után sokkal inkább tűntek a társak és szülők szemében mártíroknak, mint bűnösöknek? A történések ugyanis sokkal inkább szóltak minden egyébről, mint az elkövetett vétség erkölcsi súlyáról, a mások meggyőződése iránti tisztelet kötelezettségéről, a tettek elkövetéséért való felelősségvállalásról. Hasonlóan a szilveszteri telefonbetyárkodáshoz ebben az esetben is sikerült mártírkoszorúval díszíteni a vétséget elkövetőket, miközben nem volt mód az adott tett elemzésére, a tanulságok levonására, a megbánásra. Pedig a történtek utáni pillanatokban adott volt a lehetőség még a katarzisra is, és az érintett fiatalok számára egy életre szóló tanulsággal járhatott volna egy a tettükkel adekvát büntetés. Amely nem stigmatizál, hanem a későbbiekben segít dönteni, eligazodni dinamikusan változó világunk útvesztőiben.

Vajon milyen tapasztalatokat szereztek az érintett diákok és társaik az eset kapcsán a problémával történő konstruktív, személyiségüket gazdagító, önvizsgálatra buzdító szembesülés helyett? Itt jegyzem meg, hogy e fiatalokat személyesen nem ismerem, nem beszéltem velük, értesüléseimet részben az említett tanulmányokból és az ügyben közvetve érintett néhány pedagógussal történő személyes beszélgetésekből szereztem.

• Átéltek egy izgalmas kalandot, amely néhányuk számára polgárpukkasztó, bátorságot igazoló tett, mások számára politikai hitvallás volt.
• Feltételezhetően éreztek bűntudatot, amikor megélték iskolájuk nyilvános meghurcoltatását.
• Megérezhettek valamit a politikai manipuláció mechanizmusaiból, illetve a média hatásrendszeréből.
• Tanúi voltak a tantestület zavarodottságának, megosztottá válásának, hatásköre beszűkülésének.
• Megtapasztalhatták a jog adta csűrés-csavarás nem mindig az erkölccsel összeegyeztethető természetét.
• A bűnvádi eljárás kapcsán szembekerülhettek egy jellegzetes erkölcsi dilemmával: megúszhatják a nagyobb büntetést, ha feladják a társaik iránti szolidaritást.

Félő, hogy ezek a hatások leginkább a cinizmust erősítik mindazokban, akik az eset részesei voltak.
Ebben az esetben tehát volt botrány, mégpedig nagy nyilvánossággal, amelynek során elsősorban az erkölcsi szempontból teljesen vétlen pedagógusok vesztették el a hitelüket. A botrány nyilvánosságra kerülése nem segítette a tisztázást, csak még zavarosabbá tette az erkölcsi értékek amúgy is áttekinthetetlen világát.