„Ők vajon hogyan csinálják?”

Kedves Igazgatónők, Igazgató Urak, kedves Kollégák!

Egyszerre nagyon rosszul és egyúttal nagyon jól érzem magam, ahogyan Káosz levele nyomán valamiről beszélni kezdtünk. Nagyon rosszul, mert a levelekből kirajzolódik az iskolák és iskolavezetők s ezen keresztül a pedagógusok többszörös csapdahelyzete, és nagyon jól, mert normális hangvételű, nem érzelmektől túlfűtött, „mindössze” tényszerű, ám kétségtelenül nagyon szomorú beszélgetés bontakozott ki.

Íme az utolsó hozzászólás:

A helyzet valóban az, hogy az iskolavezetők az önkormányzat alkalmazottai, és ennek a függőségnek a következményei határozzák meg az igazgató és a tantestület kapcsolatát. Fel lehet tételezni, hogy a rossz légkör, az autokratikus működésmód az esetek döntő többségében nem egyfajta cezaromán attitűdből, sokkal inkább a költségvetési és alkalmazotti kiszolgáltatottságból fakad. Komoly tehetetlenséget szül, és valóban rossz emberi reakciókat eredményez, amikor reménytelennek, esélytelennek tűnik a kemény paraméterek fényében a tantestület szakmai igényeinek érvényesítése.

Mégis vannak azonban jó megoldások, és akkor fogunk tudni magunkon segíteni, ha ezekre a megoldásokra odafigyelünk. Nem minden településen a képviselőtestület bábja az iskolaigazgató. (S eleve nem vezet sehova, ha a gyerekkel való munkában megjelenő frusztrációt kivetítjük az igazgató, majd a képviselőtestület, végül a nagypolitika felé, s ugyanez történik visszafelé is akkor, amikor a politika minősíti alkalmatlannak a pedagógusokat…) Vannak még iskolák, ahol van kollektív szerződés, ahol a nevelőtestület ténylegesen érvényesíti a törvény adta jogait. Vannak jókedvű tantestületek, jókedvű iskolák, magukat kompetensnek érző pedagógusok. Vajon mi az ő titkuk? Elhamarkodott lenne azt feltételezni, hogy ez kizárólag az önkormányzat anyagi helyzetének függvénye; nyilván mindannyian tudunk egy-egy ellenpéldát, az iskoláját támogató, menedzselő szegény önkormányzatot, jól működő, fejlődő szegény iskolát. Ők vajon hogyan csinálják?

Szeretném, ha megjelennének ebben a beszélgetésben azok a trükkök, ötletek, amivel az iskola az ismert kiszolgáltatottság közepette is képes megőrizni az emberi arcát. Hogy tudjuk, mit érdemes megpróbálnunk. Hogy megtapasztalhassuk saját kompetenciánkat és erőfeszítéseink eredményét, s ha pedig nem megy, emelt fővel tudjunk felállni, és mindvégig érezhessük, hogy kézben tartjuk a saját életünket. Mert ha felüti fejét a kiszolgáltatottság érzése, már nemcsak az ügyért és a gyermekért, de magunkért sem tudunk kiállni. S ez az, amit egy felnőtt ember nem engedhet meg magának.

A magam részéről tehát az úgynevezett „jó gyakorlatokat” várnám ebben a virtuális beszélgetésben. Hogy ne csupán a „ventillálásban” és végeredményben a rossz hangulat fenntartásában, hanem sokkal inkább a kikecmergésben segítsük egymást…

Földes Petra