„Éretlenségi bizonyítvány”

„Az első központi érettségi csúnya bukás. Egy jó ügy méltatlan kudarcát látjuk. Az oktatási miniszter – futball hasonlattal élve – úgy járt, mint az a csatár, aki kiharcolja csapatának a mindent eldöntő tizenegyest, majd öngólt lő belőle. Kár, hogy így alakult” – írja Hack Péter az Éretlenségi bizonyítvány című cikkében (HVG, 2005. május 19.).

Mára kicsit talán csillapodtak a kedélyek az érettségi botrány ügyében. Legalábbis azok körében, akiket az ügy nem érint közvetlenül. Ideje tehát elgondolkodni bizonyos, részben etikai természetű tanulságokon, amelyek tágabb kontextusba helyezik a matúrával kapcsolatos ügyeket.

„Ha sikerülne az objektív vizsgabizottságokat megalkotni és az egész rendszert átláthatóvá és normatívvá tenni, akkor nagy lépést tehetnénk a színvonalas közoktatás felé. Elkerülhetők lennének azok a helyzetek, amiről a mostani botrány kapcsán egy pedagógus nyilatkozott: iskolájában a tanárok segítették a gyerekeket az érettségi kérdések megválaszolásában, mert úgy érezték, így kell kompenzálniuk azt, hogy mások tudják előre a kérdést. Jó lenne, ha az érettségi nem helyi mutyi lenne. Jó lenne, ha az érettségi egységes követelményén keresztül megindulna az iskolák tisztességes versenye és a leszakadó iskolák felzárkóztatása.”

A szerző – s ebben nincs egyedül – nem érti, hogy miért érte a felelősöket ilyen váratlanul a sajnálatosan, de a körülmények ismeretében szinte törvényszerűen bekövetkező eseménysorozat.

„Nem gond, ha valakinek fogalma sincs arról, hogy mi zajlik az utóbbi évtizedekben az egyetemi felvételiken és vizsgákon – olvasható a cikkben –, de akkor az ilyen ember ne szervezzen felvételit kiváltó érettségit. Az utóbbi években az egyetemi felvételiken is számtalan csalási, puskázási kísérlet történt, a találékony módszerek között említhetjük a kabátujjba vagy szoknya alá rejtett puskát, a preparált tollat vagy a terembe becsempészett high-tech adóvevőt.

Évek óta nagy tételben megy a házi-dolgozatok, műszaki-rajzok, diplomadolgozatok kereskedelme. A követelmények kijátszására nagy pénzeket mozgató, egyre fejlődő iparág alakult ki.” (Megjegyeznénk, hogy ez a „kereskedelem” nem csupán a felsőoktatásban létezik. Gyümölcsöző, bár nagyrészt még „amatőrök” által, jószolgálatként működtetett „üzletág” például az általános iskolai kötelező olvasmányok olvasónaplóinak közkinccsé tétele. Aki nem hiszi, nézzen utána az interneten!) „Akik az érettségit szervezték, nem tudnak erről? – folytatódik Hack Péter írása. – De talán nem is kellett volna mindezt tudni, elég lett volna, ha a régi klasszikus vígjátékot az »Éretlenek«-et levetítik az illetékeseknek, ahol a távirányítású műkéztől a törzsi dobokig mindent bevetettek a sikeres érettségi érdekében. Miért gondolták, hogy nálunk nem így lesz?

És akkor még nem is szóltunk azokról a kőkemény érdekekről, amelyeket az új rendszer megbolygatott. Azoknak az érdekéről, akik nem tudnak, és nem akarnak az oktatás fejlesztéséért indult versenyben részt venni, akiknek jobb lenne, ha pedagógiai teljesítményük nem lenne összemérhető mások teljesítményével. Aztán ott vannak azok, akik az egyetemek által szervezett felvételi előkészítők nagy üzleteitől estek vagy esnek el. És még hosszan sorolhatnám az ellenérdekelteket, nem mintha bármelyik csoportot gyanúsítanám a szabotázzsal, csak arra utalok – a labdarúgó hasonlathoz visszatérve –, hogy bármilyen furcsa, a pályán vannak ellenfelek.”

SZJ

—

Kapcsolódó linkek

Czike Bernadett: Betartani a törvényt? (ÉS, 2005/15.)
Fleck Zoltán: Kedves Detti! (ÉS, 2005/16.)
Popper Péter: Hová tűnt az erkölcsi halál?