„Miért üvöltesz?”

Részletek Péntek Orsolya írásából[i]

Olvasónapló

A Tóth Krisztina körül kirobbant méltatlan gyűlölethullám (ami, csupán egy apró eleme a virtuális térben általános agresszív őrjöngésnek), ihlette meg korunk egyik legizgalmasabb írónőjét, Péntek Orsolyát, aki a Drót oldalán megjelent írásában néhány új gondolattal gazdagította az irodalomtanítással és a kötelező olvasmányokkal foglalkozó diskurzust. Ebből emelünk ki néhány részletet abban a reményben, hogy látogatóink kedvet kapnak az egész elolvasására.

Az első – virtuális – pofon azért csattant el, mert Tóth Krisztina be akarja tiltatni Jókait és ki akarja vetetni a kötelező olvasmányok közül. És/vagy mert olyasmit kér számon egy 19. századi írón visszamenőlegesen, amit nem lehet rajta számonkérni, ti a „genderideológiát”, a „feminista olvasatot” és a „modern nőképet”. És/vagy nem szereti eléggé a hazáját/a magyar irodalmat/a magyar gyerekeket. Nem ért hozzá, „buta”, „nő” etc. Holott…

(…)

Van egy általános probléma, amely abban áll, hogy az ún. kötelező olvasmányok listája részben elavultnak tűnik. Nem irodalmi szempontból (ez hülyeség), hanem olvashatósági szempontból.  Egyszerűen azért, mert egy mai 12-18 éves nem száz évvel ezelőtt született, hanem 12-18 évvel ezelőtt, és akármilyen előkészítő kurzus után sem olvasható számára segítség nélkül az a prózanyelv, amivel a nagymamája még megbirkózott. (Átlagos gyerekről beszélek, nem hiperedukált családban felnövőről.)

(,,,)

Elvileg benne van a tantervben a modern szerzők taníthatósága, csak épp annyi kötelező és felesleges kör is van benne, hogy a legtöbb tanár a „modern dolgokat” letudja azzal, hogy a Harry Potter szorgalmi feladatként elolvasható. Marad viszont kötelezőként a közel százéves lista, amit, ha kibír a diák, akire közben ráöntik az elképesztően rossz történelemkönyv és a minősíthetetlen irodalomkönyv tartalmát is, valószínűleg ellenállással díjaz, nem azért, mert gonosz vagy hülye vagy hazaáruló, hanem azért, mert még akkor is csak nagyon nehezen tud vele mit kezdeni, ha sorról sorra segítik az értő olvasásban. 

(…)

Sietnék hozzátenni, hogy Jókai Mórt az egyik legjelentősebb magyar írónak tartom. Azonban sem az irodalmi ízlést, sem a preferenciákat, sem a műveltséget, sőt még az úgynevezett nemzeti minimumot sem helyes összekeverni a taníthatósággal/olvashatósággal, mert ha megtesszük, megint nem arról fog szólni a vita, amiről látszólag szól.

(…)

Itt azonban van még egy csavar: akármilyen könyveket választ ki a lista alkotója, tudomásul kell venni, hogy a 20. század előtti magyar irodalomban Szendrey Júlián kívül még akkor sem talál női szerzőt, sem a női szempontot/létélményt felmutató szerzőt, sem nőtörténetet, ha megfeszül. De azt is tudomásul kell vennie, hogy a diákok ötven százaléka lány.

Mit kezdjünk ezzel a nőtelen magyar irodalommal, és ehhez képest a lány tanulókkal?

(,,,)

Az úgynevezett kötelező olvasmányokban, amelyek, írjuk le még egyszer, a nemzeti irodalmi minimum részei, egyszerűen vagy nincsenek női hősök, vagy csak olyan hősök vannak, mint a Tóth Krisztina által említettek, akik egy 19. századi nőtípust képviselnek és egy olyan társadalomfelfogást, amelyben a nő legfőbb erénye az önfeladás.

(…)

Volna (pedig) nők által írt, príma, első osztályú magyar irodalom, amelynek nem az alternatív olvasmányok közt, hanem az ocsmány szóval kötelezők, kevésbé ronda szóval az elvárhatók közt kellene szerepelnie

(…)

… ha holnap egy férfi író azt nyilatkozná, hogy vegyék ki a kötelezők közül a Für Elise-t (benne sincs) vagy az Abigélt, mert káros a fiúk diákokra nézvést, hogy efféle női nyavalygást kell olvasniuk, nemhogy egy ország nem hörögne, de le se szarná senki.

És itt vissza is jutottunk az elejére: egy olyan konszenzusban élünk, ami nem valós konszenzus. Sem társadalmi, sem irodalmi értelemben: a magyar társadalom férfiközpontú társadalom, a magyar kultúra anakronisztikus módon szintén férfiközpontú, annak ellenére, hogy legalábbis az elmúlt 100 évben meghatározó női életművek születtek. De ezek sem a kánonban, sem a közbeszédben nincsenek jelen a súlyuknak megfelelően, épp ezért az oktatásban sem képesek artikulálódni.

(…)

Márpedig, ha tetszik, ha nem, a tanulók fele: lány. Ezek a lányok felnőve eljuthatnak oda, hogy átlátják a magyar irodalom egészét, élvezettel olvassák Jókait, akár Az arany embert, vagy Madách remekművét, lehet stabil irodalmi értékrendjük – de ez utólag nem hozza majd helyre azt a hibát, hogy 10 és 18 éves koruk közt kizárólag olyan irodalmat olvastattak velük kötelező jelleggel, amelyben nincsenek női hősök. Női hősök nélkül pedig sem felnőtt, felelős állampolgárok (nők), sem olvasók nem lesznek belőlük. Vagy legalábbis nagyon nehezen, legfeljebb az iskolán kívüli – hivatalos, elfogadott – játéktéren kívüli szocializáció által

xxx

A szerző fel is sorol nagyszerű magyar és nem magyar női szerzőket, akik fájdalmasan hiányoznak a közbeszédből, a kánonból és persze a tananyagból is. Említi Szabó Magdát, (aki egyedüli nőként azért jelen van), Nemes Nagy Ágnest, Lesznai Annát, sőt még Kosáryné Réz Lolát és Rudnóy Terézt is méltatlanul elfeledett életművükkel, (nem említi viszont Kaffka Margitot, aki pedig az egyik legjelentősebb prózaírónk, valószínűleg azért, mert ő sajnálatos módon folyton kimarad a kánonból.)

Sorolhatnám szinte vég nélkül a fantasztikus magyar és nem magyar kortárs írónőket, akiket lehetne akár tanítani is. Itt most csupán egyetlenegyet említek, magát a cikk szerzőjét: Péntek Orsolyát, aki a közelmúltban csodálatos regénytrilógiát alkotott 20. századi női sorsokról. (Az andalúz lányai, Dorka Könyve, Hóesés Rómában). Kihagyhatatlan olvasmányok!

.

Kapcsolódó link:

Szegény Tímea, szegény Noémi!

[i] Miért üvöltesz? – Drót (drot.eu)