Két új e-könyv az OFOE Könyvesboltban 1.

Leiner Károly Az én gyerekeim című kötete a korábban megjelent Elveszett gyerekek országa című könyvének folytatása.

A hátsó borítón ez olvasható:

Velünk élnek, és mégis láthatatlanok. Fogyatékkal élő fiatalok szegregált iskolában, aluljáróban, penészes otthonokban, kizsákmányoló munkahelyeken. A történetek hőseire rázáródik sorsuk, és ahogy olvassuk a kötetet, megértjük, mindez közös felelősség.

A gyógypedagógus szerző nem enged: fogva tart a szöveg, a mesélő mélységes érdeklődése és elköteleződése, a megszólalásig pontosan megrajzolt helyzetek. Nem a mindannyiunkban tagadhatatlanul ott rejtező borzongásvágy, sokkal inkább a feltámadó felelősség visz egyre beljebb a történetekben az elfogadás, megértés, tenni akarás felé.

És hogy lehet tenni, arról tanúskodik a kötet második része: a Zöld Béka Baráti Kör, egy civilnél is civilebb szervezet 420 programjának, mintegy tízezer résztvevőjének, 1200 fogyatékkal élő fiatal sikerének története. Csaknem két évtized élményeinek szilánkjai, tizennyolc év munkájának lenyomata.

Hogy mi motiválja mindezt? „Valami zsigerből jövő késztetés. Valami, ami örömet és boldogságot képes adni, és kétségbeesést, keserűséget. Valami nagy-nagy szerelem, valami annál is fontosabb.” Aki hasonlóképpen érez, annak komoly inspirációt tartogat a kötet. És olyan mélységes, megélt tudást, amit akárhány tankönyvből sem lehet megtanulni. (Földes Petra)

Részlet a könyvből

Az Elveszett gyerekek országa című könyvemben megjelent többi szereplő elveszett a számomra. Nem tudtam sorsukat követni. Itt-ott néha összefutok valamelyikükkel, ha van rá mód, akkor váltunk egy-két szót. Örömmel tölt el, hogy valamennyien boldogan ismernek meg („Át ne fuss az úttesten te bolond!” – kiabáltam a múltkor is. Meglátott a másik oldalon és szaladt volna…), hogy emlékeznek szavaimra, tetteimre. Ilyenkor elhiszem, hogy ez a világ legszebb hivatása.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy még senki nem végzett kutatást Magyarországon az értelmi fogyatékkal élők további sorsáról, az iskola utáni életükről, sorsukról. Talán jobb is, mert az adatok elkeserítőek lennének. A magam tizenhét éves tapasztalatait sem nevezném kutatásnak, vizsgálatnak, de adatszerzésnek igen. Ennyi ideje követem nyomon szinte valamennyi végzett diákunk sorsát. Minden harmadik-negyedik diák kimarad a szakiskolából, sosem szerez szakmát, esélyt az önálló, talán kicsit jobb minőségű életre. Ezzel szemben a Baráti Körbe járók egy kivétellel a 17 év alatt mind elvégezték az iskolát, megszerezték a szakmájukat, szakmáikat. Száz ilyen fiatalból 18-19 talál munkát – szinte egyikük sem a végzettsége szerint, hanem segédmunkákat végeztetnek velük, olyat, amilyenre ép embert annyi bérért nem találnának. Azaz kihasználják őket, de még ez is jobb, mint a semmi. Hogy a szülők halálával mi történik velük? Ettől rettegünk valamennyien. Ezek a családok többnyire szét is esnek, hol egyik, hol másik szülő adja fel és keres másik utat, otthagyva a családot – a fogyatékos gyereke nélküli életet választja. Van, ahol a nagyszülőre hárul a gyerek nevelése, ott értelemszerűen még rövidebb lehet az idő a megoldásra. Mert ezeknek a gyerekeknek a sorsa és jövője megoldatlan. Nincsenek bentlakásos otthonok, nincsenek segítő hálózatok. Feltehető a kérdés: mégis, mi lesz ezekkel a fiatalokkal? Én nem tudok válaszolni rá, vagy inkább nem szeretnék. A sorsukat látom, élem és megélem.

Kapcsolódó link

Leiner Károly Az én gyerekeim című könyve az OFOE Könyvesboltban