Beke Kata halálára

Elment egy hiteles ember, egy olyan személyiség, aki megnyilvánulásaiban, tetteiben mindig azonos volt önmagával, azzal a belső iránytűvel, amely ma oly sokakból végzetesen hiányzik.

Valamikor a nyolcvanas évek elején tűnt fel a nyilvánosságban, elsősorban az ÉS hasábjain, kíméletlenül őszintén, meglehetős racionalitással fogalmazó, ám némi érzelmi túlfűtöttséggel is átszínezett hangja. Időről időre leírta gondolatait a pedagógia és a pedagógusok nyomoráról és megnyomorítottságáról, az iskolák világának áporodottságáról, a diákok már-már fájdalmas műveltséghiányáról, értékeik elsivárosodásáról.

Beke Kata egyaránt kritika tárgyává tette az oktatásügy, a hivatal ostobaságát és a pedagógusok szolgalelkűségét, hivatalnoki alázatát, a sokszor öncélúnak tűnő reformokat és az iskola reformellenességét. Dühítette kollégái görcsös ragaszkodása az évtizedek óta megszokott, avítt gyakorlathoz, az iskola világának megannyi valóságidegen sémájához, miközben ő maga sosem tagadva meg konzervatív értékrendjét, a kitörés egyik lehetőségét az értékelvű, a görög–zsidó–keresztény értékek gazdagságát közvető iskolában látta. Színesen, érdekesen írt arról, hogy sok évtizednyi bezártság után mit jelentett számára az Európára, a tágabb világra való rácsodálkozás, ugyanakkor kemény kritikával illette a nemzeti értékszempontok felemás érvényesülését kora iskolájának műveltségképében.

A nyolcvanas évek vége felé a Gyorsuló időben, a Magvető – jóval a rendszerváltás előtt indult, felbecsülhetetlen értékű – sorozatában a cikkek hevenyészettségén felülemelkedve nagyon koncepciózusan, jól argumentáltan megírta széles társadalmi vitát kiváltó könyvét, a Jelentés a kontraszelekcióról-t. Akkoriban épp egy budai előkelő gimnáziumban tanított, viszonylag igényes, konszolidált, ám minden valószínűség szerint anyagilag és erkölcsileg is alulértékelt, sokféle okból frusztrált, szorongó pedagógusok között. Tapasztalatai zömmel ebből a környezetből származtak, ám korábbi életútja – volt könyvterjesztő, kollégiumi nevelőtanár, főiskolai oktató, sőt pedagógiai kutató is –, érzékenysége, nyitottsága lehetővé tette, hogy szélesebb horizontról szemlélje kora valóságát. A könyv arra világított rá, hogy nem csak azért van kontraszelekció a pedagóguspályán, mert szánalmasan rosszak a fizetések, hanem azért is, mert a pedagógusok nagy hányada számára talán még a szegénységnél is elviselhetetlenebb az értelmiségi lét hiánya, a felülről vezéreltség, a hierarchikus függés, az iskola átpolitizáltsága.

Beke Katát, a deklaráltan hívő, konzervatív, ámde mégis szuverén, belülről vezérelt, sok tekintetben öntörvényű értelmiségi embert az iskola világának autonómiahiánya, bürokratikus felülről vezéreltsége zavarta a legjobban, meg az értékek lassú, szinte észrevétlen erodálódása, de háborgott ő a tananyag pragmatizmusa miatt éppúgy, mint a tanárok igénytelensége és elszürkülése okán. S persze szomorúvá tette, hogy a gyerekek életmódja, kulturális érdeklődése, nem utolsó sorban erkölcsi felfogása mennyi negatív jelenséggel terhes.

Akik nem ismerték, egy száraz, aszkéta, örömtelen embert képzeltek a cikkek, vitát kiváltó könyvek szerzője mögé. Holott mindennek épp az ellentéte volt. Tanítványai, kollégái, barátai csodálták szarkasztikus humorát, életszeretetét. Vitákban, társasági beszélgetésekben gyakorta érezhettük, hogy mennyiféle gazdag érzelmet, szenvedélyt él meg. Másik, szintén nagy vitát kavaró könyve, Mert az ember kétnemű – mely a nők társadalmi szerepével, a női egyenjogúság társadalmi korlátaival foglalkozott –, oldalakon át szólt arról, hogy a nők egyik legnagyobb problémája a szellemi és érzelmi szabadság megélésének korlátozottsága. A száraz szüfrazsett helyett a szerelem, a boldogság, a család iránt elkötelezett Beke Kata lépett ebben a könyvben a nyilvánosság elé, aki közéleti szenvedéllyel tudott írni legbensőbb magánügyeiről is.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának idején, amikor „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, csak rendszert próbáltunk váltani, azaz, mi, hétköznapi emberek, kicsit őszintébben, nyíltabban próbáltunk beszélni, olyan vezetőket próbáltunk választani, akik nekünk szolgálnak, és nem felettünk uralkodnak, felbukkant egy egészen új Beke Kata. Rá jellemző módon anakronisztikus szenvedélyességgel, ugyanis megpróbált forradalmárként viselkedni, beszélni s főleg cselekedni egy valójában forradalom nélküli korban. Néhány hasonló lázadó hajlamú tanárral megalakította a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét, majd az MDF egyik markáns politikusává válva, megírta a legnagyobb rendszerváltó párt oktatási programját, amelyben felvázolta egy demokratikusan működő, tulajdonképpen sok szempontból meglehetősen liberális, ám a korábban sokszor bírált erkölcsi nihilizmust, morális elszegényedést megállító iskola képét.

Őrzök róla egy képet: ezerkilencszáznyolcvankilenc egy késő őszi, szürkülettel terhes délutánján, szakadó esőben áll egy emelvényen az Akadémia előtt, az Eötvös téren, a PDSZ hatalmas tömeget felvonultató nagygyűlésén. Szenvedélyes hangon beszél, éppen Bibó – mára frázissá koptatott – szavait idézi az egyenes derékkal járó, félelmeit örökre száműző demokratáról. Arról akarja meggyőzni a tömeget, kollégáit, hogy bátran merjék felemelni szavukat az ostoba, hivatalnokmentalitású iskolaigazgatók és művelődési osztályok ellen. A tömegben lévő pedagógusok ernyőik alá bújva figyelik, a szürkületben is látszik arcukon a meglepettség, hisz nem ilyen szavakhoz szoktak eddig. „Merjetek bátrak lenni, merjetek nem félni, merjetek forradalmat csinálni az iskoláitokban, különben ez az egész, amit elkezdtünk, langyos népünnepéllyé, vidámkodó majálissá válik” – mondja. A tömeg egy része a szakadó eső miatt szavai alatt lassan elhagyja a teret. Beke Kata kissé csalódottan néz a tér felé, majd erőteljes kézmozdulattal félrelöki a fölé tartott ernyőt, s az esőben tovább beszél, mire mondandója végére ér, csurom vizes lesz az arca, a haja, a kabátja. Csapzott Jeanne d’Arc – mondom magamban – akit majd hamarosan nem fognak szeretni az övéi.

Jelképes ez a történet, előrevetíti a politikus, az államtitkár, a képviselő Beke Kata nem sokkal későbbi konfliktusát saját pártjával, a hatalommal, a hivatallal. Ő forradalmat, radikális változást akart mindenütt, s főleg őszinte, tiszta emberi viszonyokat, egyenes beszédet. Ehelyett kénytelen volt szembesülni a politika mindennapi gyakorlatának szükségszerű kompromisszumaival, praktikáival. Ezt a csalódottságot, fájdalmas életérzést írta meg a Jézusmária, győztünk című könyvében, miután minden politikai, hivatali funkciójától megvált.

A szenvedélyes élet és gondolkodás nemcsak lelkileg, de testileg is megviselte, szívbetegséggel küzdve élte utolsó közel másfél évtizedét. Sokat olvasott, s ő, az önmagát forradalmárnak szánó Jeanne d’Arc, a máglya helyett végül is szívszanatóriumokban pihent.

Egy véletlen, röpke találkozásunkkor arról beszélt, hogy azokat a hősöket keresi az olvasott művekben, akik lázadóként is teljes életet tudnak élni.

Úgy hitte, neki ez nem sikerült volna, pedig tévedett.

Azon kevesek közé tartozott, akik nem kötöttek kompromisszumokat semmivel és senkivel. Éppen ettől volt teljes az élete.

Schüttler Tamás