Műveltség, tekintély, közélet

Részletek Knausz Imre A tanár dolga című írásából

Műveltségnek a továbbiakban az olyan világismeretet nevezem, amelyet egy közösség igaznak fogad el, azaz nem kell a mindennapi kommunikáció során újra és újra bizonyítani. A műveltség fogalmához szívesen kapcsolunk olyan jelzőket, mint „általános” vagy „nemzeti”, de világos, hogy az „általános műveltség” nem abban az értelemben általános, hogy mindenki rendelkeznék vele, és a „nemzeti műveltség” sem abban az értelemben nemzeti, hogy a nemzet egészét jellemezné. Egyesek műveltebbek, mások kevésbé azok, így a közösség különböző tagjai a közösség ügyeihez is különböző felkészültséggel tudnak hozzászólni.

(…)úgy van-e, hogy a társadalomnak az az osztálya, amely a műveltséget konstruálja és terjeszti – nevezzük értelmiségnek – nagyobb felkészültséggel tud hozzászólni a közügyekhez is? Azt a tézist szeretném megfogalmazni, hogy minden olyan kormányzati rendszerben, ahol mindenkinek egyenlő joga van beleszólni a közügyekbe, létszükséglet, hogy a politikai diskurzus ne egyszerűen csak eszmecsere legyen, hanem egyben kölcsönös edukáció is, amelyben a „művelt osztály”, az értelmiség szimbolikus konstrukciókkal segíti, hogy a „nép” pontosabban értse a saját helyzetét, és érdekeit artikulálni tudja, miközben persze az értelmiség folyamatosan tanul is a „néptől”, nevezetesen azt, hogy milyen is a valóság a maga meztelenségében. Egy ilyen edukatív viszonynak azonban magától értetődő feltétele a kölcsönös bizalom. Hogy az állampolgárok elhiggyék, hogy az értelmiségre érdemes legalábbis odafigyelni, mert tud valamit, ami mindenkinek hasznos lehet. És hogy az értelmiség is elhiggye: az iskolázatlan emberek hétköznapi tapasztalata olyan tudás, amely nélkül a műveltség üres. Ennek a kölcsönös bizalomnak az egyik oldala tehát az értelmiség tekintélye, a másik oldala pedig az értelmiség nyitottsága.(…) Azt a tézist szeretném megfogalmazni, hogy az igazi nagy veszélyt a demokrácia lehetőségére nem a műveltség hiánya jelenti, hanem a műveltségbe vetett bizalom megingása, a műveltség tekintélyének szétporladása.

(…)Először is a tudományos műveltség ahhoz nyújtana fogódzókat, hogy megértsük, miért történnek a dolgok. Hogy észrevegyük világunk működésének szabályszerűségeit. Ha ilyen tudásunk nincs, nemcsak az történik, hogy nem tudunk helyes magán- és közéleti döntéseket hozni, talán ennél is nagyobb baj, hogy befolyásolhatóvá válunk, és nemtudásunkat tudásnak fogjuk érezni. Viszont olyan világban élünk, ahol egyre kevésbé látszik szükségesnek az oksági összefüggések keresése. A világot egy grafikus felhasználói felület takarja el, és legtöbbször elég azt tudni, hogy mikor melyik gombot kell megnyomni. Hogy a gombnyomás hatására pontosan mi történik, az legtöbbször meghaladja az érdeklődésünk határait. 

(…)Másodszor a műveltség arra volna való, hogy észrevegyük a lehetőségeket. Mert a világ olyan, amilyen, és okkal olyan. De ebből nem következik, hogy ne lehetne másmilyen.

(…)Harmadszor a műveltség abban segítene, hogy megértsük egymást. Egyrészt azzal, hogy közös nyelvet teremt, közös metaforákat és közös allúziókat. Másrészt azzal, hogy – és megint elsősorban a narratív műveltségről van szó – megtanít arra, hogy keressük és megtaláljuk a szavak és tettek mögötti szándékot, azaz képesek legyünk olvasni felebarátaink gondolataiban.

Ebben a helyzetben a közoktatás lehetne az a tevékeny elem, amely szembefeszül a félelmetes világtendenciákkal. Ennek a szembefeszülésnek azonban e pillanatban nincsenek jelei. Úgy tűnik, Magyarországon a közismereti oktatás elsődleges funkciója az, hogy meggyőzze az ifjúságot a műveltség haszontalanságáról. Nem gondolom, hogy ez kifejezetten cél lenne, de megszilárdítja ezt a funkciót az a bűnös nemtörődömség, amellyel a politikai osztály eltűri, sőt az utóbbi években célzott intézkedéseivel kifejezetten előmozdítja azt.

Az írás alapjául szolgáló előadás a Magyartanárok Egyesületét köszöntötte 25. születésnapján a 2022. április 9-én a budapesti Kossuth Klubban rendezett konferencián.