Lányi András: Üzenet egykori iskolámba

Jelentem, élet zengi be az iskolát. Ülősztrájkoló, tanáraikat éltető diákok, fegyelmezés helyett polgári engedetlenségből példát mutató tanárok, öntudatos szülők, akik összedobják a kirúgott oktatók fizetését, hát ez csodálatos. Azonban, kedves Ady Endre, az már nem áll, hogy az élet is derűs iskola lesz, nem lett az. Az élet iskolájában suhog a nádpálca. A pedagógusok pimasz leckéztetése zajlik az élet iskolájában.

A magyar közoktatás legfőbb hadura, Pintér rendőrtábornok a múlt heti parancshirdetés alkalmával olyan hangot ütött meg a hozzá ad audiendum verbum berendelt tanárokkal szemben, hogy a fal adta a másikat. Pökhendi módon azt állította, hogy bár a pedagógiához nem ért, azért irányítani tud. Úgy látszik, mégse tud, különben tudná, hogy az ember csak olyasminek az irányítására képes, amit alaposan ismer. Vagy merne parancsot adni olyan fegyver használatára, melynek a hatásával nincs tisztában? Meg tudná szervezni a védekezést egy terrortámadás ellen, ha nem tudná, milyen egy terrortámadás? Vagy azt hiszi, hogy a tudás átadásának és megújításának intézményrendszere ezeknél egyszerűbb eset?

Bizony, nemcsak szakértelem, némi problémaérzékenység és elemi szintű empátia sem ártott volna, hogy az ellehetetlenülés határán kitört pedagógus-lázadást ne leverni akarja, hanem kezelni tudja. Ezek a képességek pedig nem digitalizálhatók, és rendeletekbe és szabályzatokba sem foglalhatók, tehát nem lehet betáplálni őket abba a Maruzsa Zoltán típusú irodai számítógépbe, amit tábornok úr az oktatás irányítására használ: a rajta futtatható programok és szoftverek végérvényesen elavultak és nem frissíthetők.

Pintér miniszterről azonban leperegtek a megjelent tanárok érvei, meg se próbált érdemében válaszolni rájuk. Ami érthető persze, ha egyszer nem ért a dologhoz. De ahhoz elég lett volna a puszta szeméremérzet, hogy egy tíz százalékot érő bérkiigazítást ne merjen fizetésemelésnek nevezni a hivatalosan bevallott húsz százalékot jócskán meghaladó infláció közepette, az áldozatok képviselői előtt. S ne az uniós források elapadására hivatkozzon egy olyan kormány tagjaként, amely csodaszarvasra és különrepülőgépre, multinacionális cégek támogatására és kormánypropagandára, futballra és stadionokra száz- és százmilliárdokat fecsérel minden évben, akár kinyitja, akár elzárja éppen Brüsszel a pénzcsapot.

Komolyan gondolta vajon, vagy csak bele akart rúgni a megjelentekbe, amikor a szemükre hányta, hogy tanítás után még munkát vállalnak, különórákat adnak, ahelyett, hogy az óráikra készülnének? Koldusnak a szegénységét a szemére hányni, ez azért vérlázító. Azt hiszi, szórakozásból teszik? Kit érdekel, hogy ő maga mennyit dolgozik otthon a hétvégeken (arra sem vagyok kíváncsi, hogy mennyiért). A hetente húsznál több kontaktóra megtartására kényszerített pedagóguson pedig képtelenség számonkérni a személyközpontú, kreatív és differenciált oktatási módszereket, és hogy még képezze is magát, tartson lépést a tudás világában zajló rohamos változásokkal – hogyan? mikor? Nem a tanár érdeke, hanem a diáké – helyesebben az országé –, hogy a kötelező óraszámnak végre ne az alsó, hanem a felső határát foglalják jogszabályba.

Ameddig a tanárok és diákok terhein nem változtatnak – hogy a tanítás-tanulás végre ne legyen teher –, esély sincs a közoktatásban innovációra. Ameddig a bürokratikus irányítás a tantestületek kezét-lábát megköti, nem változik az iskolai légkör. És ameddig a tanári fizetések nem nőnek a jelenlegi kétszeresére, addig az elöregedő pedagógustársadalom hiába vár az utánpótlásra.

Mindezt jól tudják, régóta tudják a tanárok, egyháziak és világiak, fővárosiak és vidékiek. A keserves közös tapasztalat készteti most közös fellépésre az óvatos, egyébként inkább rendpárti és konformista pedagógustársadalmat. Nagy dolog ez a mai, szolidaritásra képtelen, közügyekkel szemben közömbös, a politikai szerepvállalástól irtózó Magyarországon! Tanárok, diákok és szülők együtt, egymást védve és támogatva küzdenek azért, ami egy kormány elsőrendű kötelessége és egy nemzet legfőbb érdeke volna: a korszerű közoktatás nélkülözhetetlen, elemi feltételeiért.

De Pintér Sándor még emelte is a tétet: olyasmit is megpróbált a tanárok nyakába varrni, amiről az ő helyében mélyen hallgatnék. Szóba hozta, hogy az elitgimnáziumokban végzett tanulók egyre nagyobb számban folytatják tanulmányaikat külföldi egyetemeken (és mit tesz isten, nem a kínai Fudan Egyetemen és nem is valamelyik türk testvérnép egyetemén). S hogy jelentős részük, ha teheti, kinn is marad. De erről nem az jutott az eszébe legfőbb iskolarendőrünknek, hogy miféle perspektívát kínálhat a kezdő diplomásoknak az az ország és milyen lehet ott a légkör, a közélet, az életminőség, ahonnan a fiatalok legjobbjai csapatostul menekülnek. Nem! Azt vetette fel, hogy ezekben az intézményekben baj lehet a hazafias neveléssel!!

Miniszter úr! Ön azt hiszi, hogy a tanulót a haza szeretetére képezni lehet az iskolában, mint újoncot tömegoszlatásra? Több hazafias iskolai ünnepség, vers és melldöngetés a hazát vajon vonzóbbá tenné a felnövekvő nemzedék szemében? Erősítheti-e bennük az iskola az összetartozás tudatát és az idetartozás élményét, ameddig nemzet és haza két politikai termék, melyek forgalmazására önök egyedárusítási jogot szereztek?

Az viszont tagadhatatlan, hogy ön máris többet tett a diákok hazafias neveléséért, mint sok elődje. Az állásukból eltávolított, elemi jogaiktól megfosztott pedagógusok mellett bátran kiálló fiatalok végre megtanulhatták, mi az, hogy „mi”. Mit jelent tartozni valakikhez. Tapasztalják a közös fellépés erejét. És érettségi után talán itthon maradnak vagy később hazatérnek, mert többé nem tévesztik össze a hazát az önök rendszerével.

Amit önök az intézményesített erőszak eszközeivel működtetnek, az az állam. A haza: mi vagyunk. Amikor ezen elgondolkodunk, lassan megfogalmazódik bennünk a kétely. Hogy ha a jogaikat védelmező pedagógusokat önök tönkretehetik, mi viszont kifizethetjük az elmaradt járandóságukat, hogy mégis taníthassák a gyermekeinket – akkor mi szükség van önökre? Ha a pedagógusok tudják, mit és hogyan tanítsanak, de önök nem engedik nekik – mi szükség van önökre? Ha az állami egészségügy, amelynek árát egész életünkben fizettük, nem működik, és gyógyulásért kénytelenek vagyunk a méregdrága privát szolgáltatásokat igénybe venni, akkor miért fizetünk annyi adót, járulékot? Hogyha az állam csupán egy feneketlen zseb, egy fenyítő gépezet, meg egy rendeletgyár, amely törvényesíti a fenyítést és a lopást: mi szükség az államra akkor?

Köszönjük a tanítást, tábornok-miniszter úr!

Az írás eredetileg a Magyar Hang hetilapban jelent meg.