Mit nem teszek egy tanteremben?

2. Csak akkor van helyem az iskolában, ha hivatásomnak érzem a pedagógus pályát

„Hivatásod legyen: élni másokért, s mások boldogságában
keresni a magadét.”
Johann Heinrich Pestalozzi

A legtöbb nem szakmabeli egyszerűen csak munkának tekinti egy pedagógus munkáját, pedig ez sokkal több annál. Ez hivatás, nem egyszerű munka! Erre születni kell, mert a szakma egyes fontos elemei valóban elsajátíthatóak, ám az a kicsi plusz, ami ahhoz kell, hogy igazi nevelője legyél a rád bízott gyermeknek, az nem tanulható. Mint egy jó énekes, aki mindent tud a szakmájáról, mégsem lesz sikeres sosem, mert hiányzik belőle valami. Mint egy férfi vagy nő, aki mindent megtanul a gyereknevelésről a szakkönyvekből, ám ennek ellenére akár kudarcot is vallhat saját csemetéjénél. Mert van valami, ami a könyvekből nem tanulható meg. Valami, amit olyan nagyon nehéz megtalálni és megfogalmazni.

Gyakran figyeltem igazán jó pedagógusokat azzal a szemmel, hogy megtaláljam titkukat, de sosem sikerült – egész egyszerűen úgy volt jó, amit tettek, ahogy tették, és nem tudtam megmagyarázni, hogy mi volt benne a különleges. Mi volt az, amit talán én is másképpen tettem volna. De hogy működött a dolog, az biztos. Sokszor láttam, amikor elég volt egy szemöldökemelés az osztályban, amit a gyerekek láttak és annak megfelelően tették a dolgukat. Látták, mert kapcsolatban voltak a pedagógussal akkor is, mikor nem lett volna elvárható. A leszegett fejek, a munka közben, egyre-egyre megemelkedtek, egy pillantás röppent a pedagógus felé, aki lehet, hogy oda sem figyelt. De volt testtartásában, gesztusában, ahogy egy másik gyerekkel dolgozott, valami, ami munkára ösztökélte, megnyugtatta a gyereket, ami békés és nyugodt légkört teremtett. Ami arról árulkodott, hogy nagyon mély lelki kapcsolat van a felek között. Néha a pillantások összekapcsolódtak és a szemkontaktusban bizonyára valami megmagyarázhatatlan érzés ment át egyik féltől a másikig. Sokszor mondják és tapasztaltam magam is, hogy a pedagógusnak hátul is van szeme. Persze ez így nem igaz, de az osztályával, gyerekcsoportjával valóban bizalmas és jó viszonyban levő kolléga az apró neszekből, a mozzanatok szinte hallhatatlan rezdüléseiből pontosan tudja, hogy mi történik a háta mögött, miközben a táblára ír, vagy elfordul egy pillanatra valamiért. Ilyenkor el lehet kápráztatni a gyerekeket – a tanár néninek, bácsinak tényleg van hátul is szeme!

Jó lenne, ha minden pedagógus kolléga tudomásul venné, hogy ez valóban hivatás – s ennek következtében éppúgy megfizethetetlen, mint az orvosé, aki életeket ment – te mennyit adnál az életedért cserébe? Lehet morogni (én magam is szoktam) azon, hogy mennyire nem fizetnek meg, hogy mennyire nem becsülik a munkánkat. És ez így igaz is! Ám ott legbelül tudjuk valamennyien, hogy nem a pénzért jöttünk erre a pályára – legalábbis azok pontosan tudják és tudták, akik ugyanazt vallják, mint az idős vesszőfonó bácsi falun, aki a következőket mondta munkájáról:

Lehettem volna biztosan más is, nem kosárfonó és akkor többet is kerestem volna a munkámmal. Ám én ezt szeretem, ez okoz örömet. És a megfont kosaraimért mindig kapok annyit, hogy legyen élelem és azzal foglalkozhassak továbbra is, amit annyira szeretek.

Valahogy így vagyok vele én is. Bizonyára lehettem volna más is, sok minden érdekelt ifjabb koromban és sok mindent jó szinten végeztem. Aktívan és „profi” módon sportoltam – biztos, hogy sokkal jobban élnénk családommal, mint most és nem álmodnék mostan finom sajtokról¹. Eljuthattam volna a három napos prágai (és egyetlen külföldi) utamon kívül a világ bármely tájára, gyerekeimnek megadhatnám mindazt, amit nem kapnak meg most, ami nem luxus és amiért, ha nagyon szeretnék vagy nagy szükség lenne rá, akkor meg kell dolgozniuk. De előttem akkoriban az lebegett, amibe beleszülettem: láttam Édest, ahogy készül az óráira, ahogy dolgozatot javít és végtelenül büszke és boldog voltam, mikor az eredmények átlagát velem számíttatta ki. Ügyes húzás volt, Édes – jól megtanultam számolni – csak éppen sosem lett belőlem más, mint pedagógus. Sosem tanultam meg „vállalkozni”, ügyeskedni, törtetni – még ezen a pályán sem. Az vagyok ma is, aki voltam húsz, harminc évvel ezelőtt, csak éppen egyre több ősz hajszál kerül a fejemre, pedig fiatal vagyok még – mondják.

Mindig is hivatásnak tekintettem a munkámat, és tudtam nagyon büszke lenni rá akkor is, mikor mindenki elítélt minket, mikor mindenki minket hibáztatott mindenért. De az osztályaimba nem tudtam volna bemenni iparos szemlélettel: nekem igenis kellett a mindent tudó, mindenre képes tanár bácsi szerepe, amivel a gyerekek rendre megtiszteltek. S bár rendre megpróbáltam ezt a tévhitet eloszlatni bennük, sosem sikerült.

Azt hiszem, hogy Édes is büszke lenne rám, és azok a gyerekeim, a családom is, mert látják ezt a hitet, ezt a lobogást akkor is, ha éppen dühöngök. Mert az iskoláért, a gyerekekért lehet és kell gondolkodni, dühöngeni, ha szükséges, akkor harcolni is. Ezt követeli meg a hivatásunk. Ez az én munkám!

Zárásul két részletet idézek Achs Károly említett írásából:

„Kiveszek egy nap gyerek utáni szabadságot, mert Szolnokon van dolgom. Hazafelé betérek egy nagy bevásárlóközpontba. Végignézem a halakat, sajtokat. Gyönyörűek. Pisztrángok, tengeri halak, tintahal, szép sárga, érett francia, olasz, dán sajtok. Majd egyszer. Eszembe jut Beke Kata. A nyolcvanas években egyik cikkében arról írt, hogy talán nem normális, ha egy történelmet, irodalmat tanító tanár ötvenévesen jut el először Firenzébe. Eltelt két és fél évtized, és én ötvenegy évesen nem Firenzéről, hanem halakról, sajtokról ábrándozom. Éljen. Én vagyok a hülye: szeretek enni.

A fodrász ingyen nyír le. Színházba nem járok. Hangversenyre nem járok. Könyvet nem veszek. Az egyik kukát már lemondtuk. Az újságot most készülök lemondani. És most fogy el az erőm betartani azt a szabályt, hogy a napi kiadások kedvéért nem szabad a szülőktől örökölt kicsi összeghez vagy a mi saját megtakarításunkhoz nyúlni. Tényleg, adjam el mondjuk a nagyszülőktől rám maradt Pallas lexikont, hogy enni tudjunk? Félek, hogy meg fogom tenni.”

Leiner Károly

¹

Utalás Achs Károly – Mostan finom sajtokkal álmodom című írására az OFOE honlapján.