Dráma az osztályfőnöki munkában¹

A közelmúltban jelent meg a „DRÁMA – PEDAGÓGIA – SZÍNHÁZ – NEVELÉS – Szöveggyűjtemény középhaladóknak” című kiadvány az OFI gondozásában. Az alkotószerkesztő, Illés Klára bevezetőjéből idézünk:

„Amikor útra bocsátjuk ezt a műfaja szerint szöveggyűjteményként megjelölt kötetet, valamennyien – a szerkesztők, a szerzők, a kiadó – tisztában vagyunk azzal, hogy a címben megjelölt témacsoport szerteágazó tartalmait nem lehetséges – bármilyen gazdag válogatással – nemhogy felölelni, de még minden ízében érzékeltetni sem. Mindezzel együtt bízunk abban, hogy az olvasóban összességében nem a hiányérzet, hanem a sokszínűség érzése lesz a meghatározó.

Célunk nem a kánonképzés, nem az iránymutatás, nem egy képzeletbeli enciklopédia alapjainak megteremtése. Szerzőink többnyire az általuk vizsgált terület egy-egy aspektusára összpontosítanak, így egymást kiegészítve járulnak hozzá egy remélt, gazdag összkép – és nem körkép! – kibontakozásához. Összeállításunk szándéka a gondolatébresztés, tágabb értelemben az inspiráció.”

A kötetből – a kiadó hozzájárulásával – Achs Károly drámatanár tanulmányát adjuk közre egy hét részből álló sorozat formájában.

1. Háttér. A folyamatokra adandó iskolai válaszok

– Tanár úr! Hol járunk?

Automatikusan kinézek a vonatablakon.

– Tápióvalami lehet.

Közben Bence a telefonjára néz, ő is automatikusan, és közli a választ:

– Tápiószelén.

Melyikünk tudja pontosabban a választ? Első ránézésre Bence. De lehetnek kételyeink. Mert én a fejemből vettem a választ, ő a kezéből. Ha eszköz nincs, lehet, hogy válasz sincs. És én tudom, hogy Tápió kezdetű település több is van. Hogy körülbelül melyik részén járunk az útnak. Hogy még fél óránk lehet Szolnokig. Nem kizárt, hogy Bence is tudja mindezeket, de arra is van esély, hogy ő csak egy pontszerű, spotszerű információt tud, az összefüggésekig már nem jut el.

1983-ban, az Interdiszciplináris Tudományos Diákkör nyári egyetemén két előadótól is hallottam a mikroelektronikai forradalomról: hogy a következő két évtized akkora változást hoz az emberiség történetében, mint a fáról való lejövetel. Csak míg az lassú volt, addig ez a húsz év még egy ember életében sem túl sok. Hogyan fogjuk kibírni pszichésen?

Azóta már harminckét év is eltelt. És valóban: nem ugyanazon koordinátarendszerben mozgom Bencével. És a változás tempója nem lassul. A hatások pedig tényleg lehangolóak. Az agykutató ezt mondja erről²:

„Százezer évvel ezelőtt az ősember 100 – 200 fős törzsi közösségekben halászott, vadászott, tudta, kivel hányadán áll. (..) Ebben a minimális információs környezetben a szociális viszonyok átláthatóak voltak az emberi agy számára. Az agy ilyen mennyiségű információ feldolgozására fejlődött ki evolúciója során. Azóta mérete, komplexitása, feldolgozóképessége biológiailag minimális mértékben fejlődött (…) egészen a 20. század első felében elkezdődött információs robbanásig. (…)

Természetesen megindult az agy esetében is az adaptációs válaszok keresése a kommunikációs forradalomból eredő információáradatra. Egyik lehetőség, hogy az egyén megpróbálja szűrni, csökkenteni az információözönt, kiköltözik a nagyvárosokból, nem használ mobiltelefont, internetet, a televíziót kihajítja. (…) Egy másik mód az alkoholizmus, a drogok világába való menekülés. (…) A harmadik variáció is lehangoló: az ember megpróbálkozik a szelektálatlan információözön kezelésével, feldolgozásával, ami sokaknak nem sikerül, s ennek eredménye a szorongás, a pánikbetegség, a depresszió, a skizofrénia gyakoriságának rohamos emelkedése.”

Ez a nagy sebességű változás az iskolának is feladja a leckét világszerte. Egyrészt mit kezdjen az emberiség exponenciálisan növekvő tudásmennyiségével? Ha nem beszél róla: lemarad. Ha beszél mindenről: elvész az elmélyedésre fordítható idő. Másrészt az iskolának kellene valamilyen szinten megerősítenie az embert, hogy legyen esélye elkerülni a Freund Tamás által is említett szorongásos, depressziós állapotot. Az iskola felelőssége óriási: vagy marad szánalmas saját világában – vagy adaptálja magát ehhez a veszélyekkel teli, de nagyon izgalmas folyamathoz. Lépnie kellene, hangsúlyokat áthelyeznie, hiszen nem reménytelen a helyzet: „szinte mindenkiben ott van a lehetőség a pozitív irányú fejlődésre is. Az önazonosság biztosítja a legfontosabb védelmet a megfélemlítés, a manipulációk ellen. Ez a demokraták alapvető jellemzője. Összetevői a koherencia, az élet értelmébe vetett hit, erős társas kapcsolatok, bizalom, együttműködési készség, tolerancia, hatékony megküzdési készségek.”³

Az adaptáció egyik útja magától értetődő. Az infokommunikációs technikákat alkalmaznunk kell: érdekessé lehet tenni a témát, könnyebb az információszerzés, a gyerekek szívesen dolgoznak velük, megspórolható sok-sok kulimunka, jó kezekben alkalmas a közösségépítésre. A kicsit ódon, dohos iskolának ki kell nyitnia az ablakait az új előtt. Példaértékű lehet, ha jó tanárok értelmesen bánnak az információáradattal, eszközökkel (Tanárblog, Digitális nemzedék konferencia, geomatech stb.).

Kevesebb szó esik viszont az adaptáció másik útjáról. A hagyományos közösségi létezés erősítéséről. A befelé nézés, elmélyedés, jelenlét, döntés képességéről. A lassítás igényéről. Az önálló problémamegoldásról. Arról a lehetőségről, hogy ki is kapcsolhatjuk a technikát. Hogy akár külső segítség nélkül is megoldhatunk feladatokat. Hogy az éppen jelen levő emberekre figyelünk. Hogy át tudjuk élni a percet, negyed órát, félórát.

Létfontosságú feladat, hogy miközben építünk a technikára, a világ gyors átalakulására, fektessünk hangsúlyt a személyességre, közösségépítésre, elmélyedésre is. Elkerülhetetlen, hogy az általános pedagógiai közgondolkodás által kicsit lenézett területekre sokkal többet figyelmet szenteljünk. Elkerülhetetlen, hogy a művészeti nevelés hangsúlyosabb szerepet kapjon. „Ebben a veszélyhelyzetben a művészetnek megkülönböztetetten fontos szerepe van. Lehetősége arra, hogy kapcsolatokat teremtsen köztünk, és megszólaltassa a lelkünknek, a személyiségünknek legmélyebb mélységeit is, hogy a mindenséggel való kapcsolatunkat is valamiképpen emberivé tegye.”⁴

Más érv is alátámasztja a művészeti nevelés fontosságát. A témában sokszor megszólaló kutatók vagy a TED legnézettebb előadói (pl. Ken Robinson) helyett hadd idézzem saját biológia szakos kollégámat:„A drámaoktatás azért nagyon fontos, mert a tanulási képesség azon múlik, hogy az agyunkban lévő idegsejtek hány kapcsolatot alakítanak ki egymással. Ez részben örökölt, de nagymértékben fejleszthető, ha tréningezzük. A drámaoktatás vagy egyéb művészeteknek az idegrendszeri feldolgozása közben az idegsejtek közti kapcsolatok száma és ezzel együtt a tanulási képesség is növekszik.”⁵

Különös lehetőség, amikor az osztályfőnök egyben a drámatanár (a drámatanár egyben az osztályfőnök…). A két terület olyannyira közös kérdésekkel, közös helyzetekkel dolgozik, hogy gyakran elmosódik a határ közöttük.

¹A kötet az OFI által kiírt „A drámaoktatás helyzete a köznevelésben és a színházi nevelés a köznevelés eredményességéért” TÁMOP 3.1.15-14-2014-0001 azonosító számú kiemelt projekt termékeként készült el.

²Freund Tamás (2006): Az önzés és az elmagányosodott ember. Magyar Szemle, Új folyam XIV. 3-4. szám

³Kopp M.-Skrabski Á. (2000): Magyar lelkiállapot az ezredfordulón. Távlatok, 4 (499-513.)

⁴Jelenits István (2002): A művészeti nevelés szerepe a kommunikációs készség fejlesztésében. Elhangzott az V. Művészeti Nevelési Kongresszuson, Szolnokon, 2001. november 17-én. Metronóm, 1-2.

⁵Majoros Gergely, 2012