OFOE Filmklub – Csodálatos fiú (Beautiful Boy)

A SuliMozival és a Magyartanárok Egyesületével közösen szervezett Filmklub e tanévi első vetítésén egy 1918-ban készül amerikai életrajzi filmet nézünk meg. Rendező: Felix Van Groeningen. Főszereplők: Steve Carell és Timothée Chalamet.

A vetítés időpontja: október 8, (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

A vetítés utáni beszélgetésen vendégünk lesz Gönczi Gábor, (Doki), a Székesfehérvári Addiktológiai Központ és Serdülő Kríziscentrum intézményvezetője.

A Csodálatos fiú megtörtént esetet dolgoz fel, Nic Sheff drogfüggőségnek történetét. Nem, újrakezdem, a Csodálatos fiú azt dolgozza fel, hogyan dolgozta fel David Sheff fiának függőségét, és hogyan próbált rajta segíteni. David sikeres újságíró, egy hatalmas házban él csodás környezetben, újraházasodott, és két kisgyereke van – és egy tini fia, Nic az első házasságából, aki úgy döntött, hogy anyja helyett inkább az apjával él, annyira jó köztük a kapcsolat. Nic jóképű, szimpatikus és tehetséges srác, könnyűszerrel válhat ugyanolyan ismert vagy talán ismertebb újságíróvá, mint az apja, de akár író is lehetett volna, bármi, ha hihetünk a történetnek. A srác mégis függő lett, majdnem elpusztítva önmagát, majdnem tönkretéve a családját.

(…) Mert akár tetszik, akár nem, ez a film a szenvedésről szól, arról, hogyan szenved pár percnyi pörgésért és eufóriáért Nic, és hogyan szenved az apja attól, hogy képtelen segíteni, és hogy olyannyira szeretett fiát így kell látnia. És Steve Carell, aki néhány rajzfilmes szinkronhang kivételével mintha teljesen hátrahagyta volna komikusi énjét, és csak drámai alakításokra koncentrál (Alelnök, Isten hozott Marwenben), természetesen most is jó, de minél több komoly szerepet vállal, annál inkább válik nyilvánvalóvá, mennyire limitált az eszköztára. Itt csak két arca van, az aggódó és a reménykedő, leszámítva a flashbackekben látható boldogot, de ez nagyjából elég is, kifejező, erős, ha nem is túl cizellált (Vízer Balázs: A drog rossz, port.hu).

A David és Nic Sheff bestsellere alapján készült film lényegében két szemszögből mutatja be, hogy a drogok milyen romboló hatással vannak egy család életére, ha az nem lenne elég, hogy az apa (ő lenne a Carell által megformált David) már az ország másik végén alapított új családot, így szó szerint és átvitt értelemben is eltávolodva kamasz fiától, Nictől. Noha kapcsolatuk a felszínen ideális a helyzethez képest, a fiú többször is a drog rabja lett, amely ellen az apja a maga módján igyekezett is tenni, hol több, hol kevesebb sikerrel. (…)

A Csodálatos fiú ugyanis a tétlenség filmje, mégpedig annak is legrosszabb fajtájának, a magatehetetlenséggel együtt járó válfajából. Éppen ezért Timothée Chalamet hiába bizonyítja rövid időn belül sokadjára, hogy generációja egyik legtehetségesebb titánja már most, hiába rettentő hiteles, ahogy leépül és ahogy a drogok még az ő ideális világában is milyen hülyeségekre, borzasztó dolgokra késztetik, ez mégis leginkább Steve Carell mozija. Carell azon ritka tehetségek közé tartozik, aki nem csak komikusként első rangú, hanem drámai színészként is (ez talán maradéktalanul csak megboldogult Robin Williamsnek sikerült) és ezt már sokadjára bizonyítja. Míg arcának rezignáltsága egy vígjátékban a komédia legfőbb forrása (elvégre fapofával végigmondani a legnagyobb ökörségeket sokszor viccesebb, mint grimaszolni és csetleni-botlani), egy ehhez hasonló drámában a mélyben megbújó érzelmek kifejezésének, azok felszínre törésének a legfőbb eszköze (Pavlics Tamás kritikája, Puliwood).

Leszokni a drogokról, de különösképpen a kristálymetről elképesztően nehéz feladat, borzalmas mélypontokkal, reménykeltő javulással, számtalan visszaeséssel. A függőség azonban nem választás, hanem egy betegség. Éppen ezért gyógyítható, megelőzhető, de legfőképpen nem elítélendő. Rengeteg oka lehet, amiért valaki az addikció áldozatává válik, melyek egyáltalán nem általánosíthatók.

A szenvedélybetegség nem válogat a családi vagy társadalmi helyzet, nem, rassz vagy kor szerint – a függőség nem ismer határokat, bárkit megbetegíthet.

Ezt a szívszaggató jelenséget dolgozzák fel David és Nick Sheff könyvei. Nick saját, drogfüggőségével kapcsolatos élményeit írja le, míg David a kétségbeesett szülő szemszögéből meséli el ugyanezt a történetet. Kettejük memoárjait dolgozza fel a Csodálatos fiú, amely, mivel David írásának címét használja fel, jelzi: túlnyomórészt az édesapa nézőpontjából ismerhetjük majd meg az eseményeket.(…)

És bár külön-külön is hihetetlenül erős, magával ragadó alakításokat nyújtanak, a kettejük közti dinamika által válik a film kiváló apa-fiú drámává.

A kapcsolatuk különlegességére utaló apró jelzések – a „minden” szóval köszönnek el egymástól, ezzel kifejezve, hogy mindennél jobban szeretik egymást –, a kétségbeesett, tehetetlenséggel átitatott beszélgetések a fiú drogos időszakában, valamint a hinni és küzdeni akarással teli ígéretek Nick tisztasága alatt mind hihetetlenül igaziak. Ez pedig az őszinte alapanyag ügyes feldolgozásának köszönhető (Rakita Vivien: Az addikció anatómiája, Filmtekercs).

A cím is egy azonos című John Lennon számra utal, amiben az apa a fia félelmeit, démonait, ágy alatt bujkáló szörnyeit próbálja meg kiirtani és ezzel biztonságban tudni gyermekét. Hasonló árnyék ez a drogfüggőség is, amit ezúttal javarészt az apa szemszögéből élhetünk át: a Beszélnünk kell Kevinről óta tudjuk, hogy nagyon fontos nézőpont. Bár az említett filmben egy anyának kell feldolgoznia és a közvélemény dühét kiállnia, amiért a fia egy iskolai mészárlás résztvevője volt, itt egy apának kell elviselnie és erőn felül támogatnia azt, hogy fia nem csak magát, hanem az új családja életét is tönkreteszi.(…)

A drogfüggőséget nem mint betegséget diagnosztizálja, hanem mindenkiben jelenlévő állapotként jelenik meg, azonban az már egyéni döntés, hogy az addikcióba ki csúszik bele és ki nem. A dramaturgia felépítése emiatt nagyon jó és egyedi, köszönhetően az írói vénával megáldott szereplőknek, ahol egyrészt Nic is tökéletesen meg tudja fogalmazni és le tudja írni, hogy melyik drogra miért szokott rá, David pedig próbálja fiát kirángatni ebből a létállapotból azáltal, hogy kutat a drogosok és a szerek pszichológiája és kémiája után. Azonban folyamatosan érezzük, hogy minden hullámhegy után egy hullámvölgy érkezik és teljes mértékben egyetértünk David döntéseivel, hiszen egy ponton túl már új családjára és az ő lelki egészségükre is gondolni kell. Mindezeket figyelembe véve azonban semmilyen megdöbbentő csúcspont nincs a filmben, ami kizökkentene minket a hétköznapokból: sem a kilátástalanság mély bugyraiba nem visz minket elég mélyen bele, sem az üdítő reményteli kigyógyulás lehetőségével nem kecsegtet – ami nem is feltétlenül baj. Azonban mindenképp fontos alkotás abból a szempontból, hogy megismerjük, miket élhet át egy szülő és hogyan képes ezt kezelni, ha a saját családjában ilyen történik (MOE kritikája, 7. sor közepe).