A karantén után

Fenyő D. György az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete weboldalán 2020. május 13-án megjelent Az interakciók művészete című jegyzetén elgondolkozva egy szomorú kérdés fogalmazódott meg bennem: Vajon szeptemberben visszaülünk-e a 19-20. századi padokba, amelyekből már csak a lecsavarozás hiányzik, hogy a retro élmény teljes legyen, vagy tovább megyünk a megkezdett úton?

A szerző azzal a közös tapasztalattal indít, hogy a digitális munkarend időigényesebb, mint a tantermi nappali oktatás. Én azt gondolom, a távoktatás nem könnyebb, nem nehezebb, nem rövidebb, nem hosszabb, egyszerűen más. Ugyanakkor annak, amit mi most digitális oktatásnak élünk meg, nem sok köze van a digitális eszközök használatára alapozott távoktatáshoz. Az ugyanis meglévő, erre optimalizált tananyagra épül és a tanár dolga éppen az, amire most a szerző szerint több idő kell: a tutorálás. Folyamatos egyéni és csoportos visszajelzés, a haladási ütem figyelemmel kísérése, motiválás, technikai és módszertani akadályelhárítás és támogatás, a kommunikáció moderálása, valamint maximum kiegészítő tananyagelemek készítése, ha erre szükség van. Mind az eszközhasználatot, mind a kommunikációt meg kell tanulni, mert – igaza van Fenyő D. Györgynek – ez az egyik a kulcsa a sikeres tanítás-tanulásnak, ez a hozzáadott érték. A jelen helyzetben azok, akik számára egyáltalán adott a digitális kapcsolattartás lehetősége egy személyben tananyagfejlesztők és tutorok, ami azért is lehetetlen helyzet, mert a tananyagfejlesztés csapatmunka és valóban rendkívül időigényes.

Ehhez kapcsolódik – véleményem szerint – az az élmény is, hogy a távoktatás során szinte ki kell találni a diákok gondolatait, hogy megelőzzünk félreértéseket, elakadásokat, kudarcokat, mert nem adott a lehetőség, hogy a felmerülés pillanatában reagáljunk ezekre. Az akadálymentesítés fogalom erre is jól használható, igen: a tananyagot lehetőleg mindenre előre gondolva kell megtervezni, és a tutoroknak azt jól kell ismerniük. A valójában nem létező digitális tananyag ismeretének hiánya és az irányított önálló tanulás folyamatainak láthatatlansága keltheti az érzést, hogy a dolgok nem elég egyértelműek, nem elég szabatosak, nem elég pontosan megfogalmazottak. Az óráink tervezése során eddig is csak anticipálni lehetett, hogy mit tudhat már a tanuló, mi az, amire nem emlékszik, de előhívható, hol vannak a kritikus pontok, és sorolhatnám. Ezt a viszonylagos biztonságot azonban kihúzták a lábunk alól, mert nem létezik olyan tananyag, ami ezt a problémát az önálló tanulás keretein belül rendezné.

Fenyő D. György írása is azt jelzi ugyanakkor, hogy nem ritkán kínnal és keservvel, hol egyedül, hol egymást segítve rengeteg tudást és tapasztalatot halmoztunk fel a digitális eszközök használatára alapozott távoktatással kapcsolatban. Annyit mindenképpen, hogy olyan kérdéseket tudjunk felvetni, amelyek kijelölik a fejlődés irányát. Már tudjuk, mi mindent kellene megtanulnunk ahhoz, hogy hatékonyan és sikeresen tudjunk ebben vagy akár egy hibrid rendszerben is tanítani.

És itt kanyarodnék vissza írásom indító gondolatához: mindezeket vajon sutba vágjuk és a hirtelen támadt szellemi pezsgés után visszasüllyedünk a korábbi állapotba? Vagy esetleg tanulunk, előnyt kovácsolunk a sok erőfeszítés árán szerzett tapasztalatokból? Sajnos egyelőre még nem hallottam arról, hogy toboroznák a csapatot, amelynek tagjai a nyarat rászánva kidolgoznának egy erre vonatkozó programjavaslatot.

Mert annyira jó lenne, ha tovább haladhatnánk a kényszerből megkezdett, de – sok erőfeszítés árán – mégis csak kitaposott úton!

Tokaji Ildikó