Tündérek

A tündérek tizenegy évesek, és nemrég kaptam őket Szilvi nénitől, aki alsóban tanította őket. Meg persze a szülőktől. Néha elcsodálkozom, hogy a mai világban találkozhatom velük.

Nem kell megijedni, az én tündéreim is otthon felejtik a felszerelést, nincs házi feladatuk, előfordult már verekedés, ruhaszaggatás, kiabálás és minden olyan dolog, ami egy ötödikes osztály életében megjelenhet. De: minden kellemetlenséget vagy rosszaságot elhomályosít, hogy – bár az igazi szárnyuk hiányzik – teljesen tündérekké válnak olykor.

Erdei iskola a Börzsönyben. Sétálunk az erdőben, fantasztikus színek és illatok, az én pesti tündérkéim csodálkozva bóklásznak mellettem. Beszélgetünk, hirtelen mindegyik gyerek megdermed, mivel a földről egy somot kapok fel, és örömmel meg is eszem. Aztán felfedezem a bokrot, és a régi kirándulásokra emlékezve, nekilátok csemegézni. A gyerekek előbb csak néznek, aztán elkezdik ők is szedni és kóstolgatni a somot, sőt már elismerő hümmögések is érkeznek. Ez tényleg finom! A bokron nincs már egy szem sem, ezért lehajolunk, és az avar között keresgéljük a bogyókat. Mint a vadmalacok. Ezen jót nevetünk.

Olyan őszinte hittel fogadják minden szavam, mozdulatom, hogy egészen elképedek: nagyon régen nem találkoztam ehhez hasonló teljes bizalommal. Továbbsétálva egy galagonyabokrot támadok meg, rég nem ízlelt ízeket érzek, teljesen átszellemülten eszem a terméseket, amikor megpillantom tündérkéimet, akik kötelességtudóan, de savanyú arccal kóstolgatják a galagonya piros bogyóit. Ildi néni, szerinted ez finom? – kérdi Heni gyanakodva. (Még nem érthetik, hogy a galagonya íze számomra a gyerekkor íze.) Én próbálom meggyőzni őket, hogy csodás és imádom, és mindennap megennék belőle bármennyit. No, ezt bizonyíthatom is, mivel az erdei iskola következő négy napján kilószámra hozzák nekem a galagonyát, és türelmesen végignézik, ahogy elrágicsálom a bogyókat, amelyekben háromszor akkora a mag, mint az ehető rész.

Reggelente körbevesznek, mesélnek, kérdeznek: beszélgetünk. Mindennap elcsodálkozom, milyen kedvesek, jó szándékúak. Ha valakinek segítség kell, legalább öten ugranak, a kellemetlen feladatokat is elvállalják, és nem kérdik állandóan: „Mit kapok érte?”.
Megpróbáltam megtanítani nekik a konfliktusok megoldásához az „én-üzenet”-ek küldését a vádaskodás és címkézés helyett. Gyakoroltuk is, a lányok már egészen jól alkalmazzák, de a fiúknál még előfordul, hogy válaszképpen egy jól irányzott balegyenes érkezik.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyanúsan idilli a kép, amit a tündérekről festettem, elmondom, hogy sok olyan gonddal találkozom (családi, anyagi, tanulási stb.), amelyekkel én sem tudok mit kezdeni. Viszont azért nagyon sokat tudok tenni, és más osztályfőnök is, hogy az együtt töltött idő jó hangulatban teljen. Ha mosolyogva lépek közéjük, ők visszamosolyognak. Ha bízom bennük, akkor ők is bizalommal fordulnak felém. Évek óta a jó kapcsolat fokmérője számomra az, ha egy csoporttal vagy osztállyal együtt tudunk nevetni, ha lehetek előttük ügyetlen vagy szórakozott. Az én ötödikeseim szinte a kezdetektől elfogadnak, és nagyon igénylik az én elfogadásomat is. Igaz, szerencsém van, mert heti hat órában találkozunk, és sok iskolán kívüli programunk is volt már.

Természetesen nem minden osztállyal ilyen felhőtlen a kapcsolatom, de tündéreket még a lila hajú, láncos, bakancsos nyolcadikosok között is találok. Ha keresek.