Domokos Zsuzsa

Tétova válaszkísérlet

Szomorúan olvastam hozzászólásotokat, kedves kollégák, mert többnyire igazat adtok nekem. Szomorú, hisz mint minden pedagógiai kudarcokról szóló kritikus, én is titokban azt reméltem, hogy tévedek.
Nem jó érzés rádöbbenni, hogy jót akartunk, de utat tévesztettünk. Bárcsak tévednénk annak kimondásában, hogy a demokratikus korszak oktatási politikája nem eléggé vette figyelembe sem hagyományainkat, sem a társadalom elvárásait, sem a pedagógusok lassúbb haladást igénylő kritikáját.

Nem gondoltam, hogy a Kádár-kor oktatási szerkezete, stílusa jobb volt, mint a demokrácia két évtizedében. Csak stabilabb, kiszámíthatóbb, ezért a továbbtanulni szándékozókat sem érte annyi felmérés, felvételiztetés, hogy már szinte nincs is gyermekkoruk… Ennek káros voltára nálam sokkal avatottabbak, például Vekerdi Tamás is felhívta a figyelmet, és mégis hosszú évekbe telt, mire a rendelet betiltotta a kisiskolások felvételiztetését.

Az iskolák, osztályok megértőbb vagy kirekesztőbb szelleme pedig akkor is, most is az adott tantestület mentalitásának függvénye. Azonban tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években – a Kádár-kor többi idejét diákként éltem át, és cseppet sem szorongtam, gyermeket szerető tanáraim voltak – a diákok mindennapjaiban volt idő és energia közösségi eseményekre is. Ezen a fórumon felesleges és nagyképű lenne kifejtenem, hogy ezt sem nosztalgiától vezettetve írom, hanem a tanulók önismeretének fejlesztését hiányolom.

Meglehet, nem fejtettem ki előző írásomban eléggé, hogy lehet valami stabilan rossz is. A szakképzésről sem gondolom, hogy nem igényelt változást az, hogy hazánk is a kapitalista társadalmak sorába lépett. Újféle szakmákat kellene oktatni, de a mai globális kihívások miatt még nem tudjuk, milyeneket. És főleg nem tudjuk, miként képezhetők a képernyő előtt felcseperedő, következésképp dislexiára hajlamosított gyerekek. Van tehát számos megoldhatatlan és számos megoldható gondunk. Ezért kellene egymással diskurálgatni a megoldásokról, lehetőségekről.

Természetesen magam sem szeretném, ha a szakképző intézetek a lusta diákok „pátyolgatásával” lennének lekötve, mert nagyon sok pénzbe kerül egy-egy szakképző hely, és mindig lesznek olyan tanulók, akik nem akarnak tanulni… De jó lenne tudni, hogy nem kallódik el egyetlen tanulni vágyó kamasz sem, akkor sem, ha nem élnek a szülei! (Emlékszem Csalog Zsolt csodálatosan bátor cikksorozatára a nyolcvanas évek végén, a Kritika hasábjain. Ebben megírta, hogy a cigány állami gondozott fiú – noha mindenből jelese volt nyolcadikban, mehetett az áhított gimnázium helyett az építőipari szakmunkásképzőbe.)

Az, hogy demokráciában élhetünk, a pedagógusok számára azt a reményt is jelentette, hogy végre folyamatos diskurzusban leszünk egymással: szülőkkel, diákokkal, oktatáspolitikusokkal, és együtt keressük meg a leghatékonyabb új utakat. A döntéshozók azonban sokszor sietve módosítottak törvényeket, például anélkül vezették be az SNI gyerekek integrációját, hogy erre az osztályban tanítókat kiképezték volna. Szerintem ma ezért olyan nagy az ellenállás a pedagógustársadalomban minden újítás iránt.

Húsz év óta tapasztaljuk, hogy kiszolgáltatottabbak lettünk, mint valaha, hogy tudásunkat nemcsak a globalizálódó verseny, az informatikai forradalom, hanem vezetőink is leértékelik, meglátásainkra nem kíváncsiak. A vitára nem teremtettek fórumokat, nem vették a fáradságot, hogy meggyőzzenek bennünket: jó ügyet szolgál az új, képességet is mérő érettségi bevezetése közép- és emelt szinten. Pedig láttuk, látjuk, hogy így van! De a kommunikáció önmaga ellen hangolta még azokat is, akik helyeselték a változtatásokat, mert „egyirányú” volt, mint az állampárt idején.
Az információs forradalom korában ez nem megbocsátható hiba!

Domokos Zsuzsa