Hogyan fosszuk meg a kultúrától a magyarságot?

Egy Kasszandra levél 2000-ből

Knausz Imre 22 éve írta ezt a cikket. Az írás eredetileg a Népszabadság 2000. augusztus 14-i számában jelent meg akkor még az ellenoldali összeesküvés-elméletek ironikus kritikájaként. Ma ez nem vicc: ez a szándék. 

Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallani arról, hogy bizonyos köröknek (a multiknak, az Egyesült Államoknak, egyes hazai csoportoknak) célja a világ – és így Magyarország – gazdasági leigázása, csendes megszállása, kizsákmányolása, és evégett tudatosan törekednek arra, hogy a magyarságot alacsony kulturális szinten tartsák, engedelmes, ostoba nyájjá változtassák. Bár nem kaptam megbízást e köröktől, de az igényeknek elébe menve végiggondoltam, milyen közoktatásra volna szükség e törekvések megvalósításához. Vizsgálódásom eredményeit ezúton bocsátom az érdeklődők rendelkezésére.

1. A legfontosabb az, hogy megtörjük a tanulók önbizalmát. Ha a fiatalok úgy érzik, képesek a nemzeti és egyetemes kulturális értékek elsajátítására, fennáll a veszély, hogy minden igyekezetünk ellenére megmarad bennük a tudásvágy, és nem fognak megelégedni a nemzetközi média által kínált zenés-táncos bódulattal. Az önbizalom megtörésére többféle módszer ismeretes. Először is állandóan hangsúlyozni kell az iskolában, hogy mindaz, amit ők tudnak és gondolnak, értéktelen és haszontalan ostobaság. Így elérjük, hogy a magas kultúra és a fiatalok világa közötti szakadék a valóságosnál is szélesebbnek — valójában áthidalhatatlannak – tűnjék, így a gyerekek érdeklődését még időben elfordíthatjuk a tudományoktól és művészetektől. Másodszor teljesíthetetlen követelményeket kell a tanulók elé állítani. Ez tantervi eszközökkel központilag is előmozdítható. Ha mindig többet követelünk tőlük, mint amennyit teljesíteni tudnak, akár már tanulmányaik kezdetén egy életre elvehetjük a kedvüket a tanulástól. Olyan értékelési rendszert kell kialakítani, amely garantálja, hogy a tanár mindig csak a tanulók kisebb részével lehessen teljesen elégedett. Célszerű egy ötjegyű skálát alkalmazni azzal a rejtett elvárással, hogy a legjobb minősítést csak a tanulók 10-25 százaléka érhesse el.

2. Minél több olyan iskolát kell létrehozni, amely mentes a középosztálybeli, illetve értelmiségi családból származó tanulóktól. Az egyszerű emberek gyerekei ugyanis csak akkor lesznek fogékonyak a kulturális „fertőzés” iránt, ha rendszeresen együtt vannak olyan fiatalokkal, akik már otthonról magukkal hozzák a „kórokozókat”. Ahol lehet, már az általános iskolákat is külön kell megszervezni a nép és az elit számára, ahol ez nem megy, ott legalább tízéves kor után külön iskolákban kell elhelyezni a kulturális „vírushordozókat”. Ez azért is jó taktika, mert megnyugtatja a hazafiakat azzal, hogy egy szűk elitréteg látszólag továbbviszi a műveltséget. Nekünk azonban fontosabb, hogy a fiatalok túlnyomó többsége teljesen ki lesz szolgáltatva az elektronikus média tudatátalakító hatásának.
3. Természetesen ez még nem zárja ki, hogy a tömegek iskoláiban néhány elszánt pedagógus eredményes munkát végezzen. Szerencsére azonban vannak eszközeink ennek megakadályozására. Olyan tantervi szabályozást kell bevezetni, amely megnehezíti, hogy a tanítás során a pedagógusok figyelembe vegyék a gyerekek tapasztalatait, képességeit, érdeklődését. Ennek érdekében központilag kell részletesen meghatározni a tananyagot, a felhasználható órák számát, a feldolgozás sorrendjét stb. — lehetőleg az elitiskolák szempontjait szem előtt tartva. Ezzel elkerülhetjük, hogy a tanulók megértsék a tananyag mélyebb összefüggéseit. El kell érnünk, hogy gyerekek és pedagógusok reménytelen küzdelmet folytassanak a megtanulandó adattömeggel, mert így nem marad idő a gondolkodásra. Meg kell értetni a hatalom közelében lévő barátainkkal, hogy a nép leigázásának leghatékonyabb eszköze a gondolkodásmentes iskola.
4. Sajnos minden igyekezetünk hiábavalóvá válhat, ha a közoktatás elkötelezett és kreatív pedagógusok kezébe kerül. Ezt a veszélyt lecsökkenthetjük, ha a pedagógusok bérét tartósan alacsony szinten tartjuk, nehogy meg tudjanak élni a fizetésükből. Ha nem tudnak, akkor a szüleik támogatására szorulnak – ezzel hatékonyan infantilizáljuk és sebezhetővé tesszük őket -, vagy a házastársuk lesz a családfenntartó – ezzel a háztartáshoz láncoljuk őket -, vagy különmunkát kénytelenek vállalni, és ezzel elvonjuk energiáikat a tanítástól. A bérleszorítás legfontosabb hatása azonban az lesz, hogy a legfelkészültebb és legambiciózusabb fiatalokat így távol tudjuk tartani az iskoláktól.

Megítélésem szerint ennyi elég is lenne a magyarság kulturális leigázásához.

Munkára fel! Közel a cél!

Knausz Imre,

Népszabadság,

2000. augusztus 14.