2006. június 1. csütörtök, 7:25
„Zeneklub”, avagy a vita nevelő hatása
Annyiszor mondjuk, hogy a mai gyerekek egészen másképp gondolkodnak, mint néhány évvel ezelőtti kortársaik, egészen más az ízlésük, más tetszik nekik, mint hajdan nekünk. És bizony számos dolog akad, amelyért a nem is olyan régi generáció még rajongott, a mai tinédzserek pedig nem tudnak vele mit kezdeni. Ha így is van, azért meg lehet találni, s ha nem találunk, ki lehet építeni a különböző nemzedékek közötti hidakat. Kriston Aranka írása bizonyítja, hogy ez a törekvés olykor meglepő eredményeket hoz.
Bruce és Annette két tizenéves fiatal, akiket a gyermekparalízis egyik percről a másikra tolókocsiba kényszerít. Mozgássérültként ismerkednek meg egy dél-angliai menhelyen, egymásba szeretnek, és – egészséges kortársaikhoz hasonlóan – jogot formálnak a teljes élethez. Mivel igen jó humorérzékük van, képesek a dolgok fonákjáról szemlélni a dolgokat. A következő regényrészletben ők beszélnek olyan módon az őket mint cirkuszi mutatványt szemlélő látogatókkal, mint holmi különös lényekkel: lemmingekkel. A hatás nem marad el...
Nyilván egyszerűbb és biztonságosabb szabályok, paragrafusok mögé rejtőzve lemondani az önálló döntések meghozataláról. Meggyőződésünk szerint azonban a pedagógus nem szorítható be az engedelmes hivatalnok előírások és szabályok által meghatározott szerepkörébe. Bizony, olykor éppen a pedagógushivatás természetéből fakadóan kényszerülhet – például – az osztályfőnök egyedi „szabálytalanságokra”. Ilyen helyzetekről szól Grábics Éva írása. 
„... Belefáradtam, hogy szinte mindennap vele kellett foglalkoznom, amikor ott van még vagy fél tucat problémás gyerekem... Nem tudom, érted-e... Majd meglátod szeptemberben, hiszen te kapod a hírhedt 4. a-t. Ott találkozhatsz majd két-három, Tamásnál is keményebb legénnyel, akik megesznek reggelire...”
„Anyu, Apu megkért, hogy mondjam meg neked, elköltözik innen! Nekem persze csak akkor szóltok, ha üzenetet kell átadni. Az összes ruháit magával vitte a nagybőröndben. Én moziba mentem. Üdvözlöm a hájfejű Bélát! István. Egyébként három napja nyomdász ipari tanuló vagyok, ha érdekel.” – Vámos Miklós Cédulák című novelláját gimnazistáknak és osztályfőnöküknek ajánljuk beszélgetésre.
Annak ellenére, hogy a mai tizenévesek számos olyan dolgot produkálnak, ami akár egy évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, sok olyan tabut döntenek le, mely örök tiltásnak tűnt, szükségleteik közel sem változtak annyit, mint azt felszínesen gondolnánk. A mostani kamasz is igényli az odafigyelést, a problémái iránti nyitottságot, az elfogadást, a valóságos kapaszkodókat.
Nem kis érdem, ha egy osztályfőnök képes elszakadni a közvélekedéstől, és utat talál az olykor végképp reménytelennek, kezelhetetlennek ítélt diákcsoporthoz. Ez történik a következő esetben, ahol az új osztályfőnöknek sikerül megváltoztatni a rossz irányú folyamatokat és újraírni a rábízott osztály történetét.
Amikor a határontúli magyarságot emlegetjük, leginkább Erdélyre gondolunk, esetleg a Felvidékre, az utóbbi időben előforduló erőszakos megnyilvánulások óta a Vajdaságra, de Kárpátalja általában a háttérben marad. Még ma is viszonylag kevesen tudják, hogy létezik ott egy színmagyar falu, Szelmenc, amelyen sajátos módon léptek át a 20. században több alkalommal is az országhatárok.
Nem véletlenül adja Fischer Eszter az ÉS-ben megjelent írásának a West Side Geschichte címet, hiszen ezúttal Berlin potenciális Romeói és Júliái juthatnak nagy eséllyel a Shakespeare-drámából ismert helyzetbe. Persze más ezen a témán a színházban elandalodni, és más érzékelni a körülöttünk lévő közeget, amelyben gyerekek sorsát határozza meg, hogy milyen perspektívákat kínál nekik az a társadalom, amelybe beleszülettek, illetve ahová kivándoroltak.