2017. augusztus 20. vasárnap, 10:31
Achs Károly: Csak azért is iskola
Azért az jól tud esni, ha egy rég nem látott egyetemi társ úgy mutat be kollégájának: tudod, az ő cikke volt kitéve a tanáriba... És az is, ha többen is biztatgatnak: gyűjtsd már össze, rendezd kötetbe a szövegeidet! És igaz: fontos ugyan az iskola kimért, távolságtartó, egzakt, elemző vizsgálata, de néha talán megengedhető az élményszerű, indulatos, szubjektív hang is.
Beszélgetésünk vége felé az motoszkált a fejemben, hogy a gyerekeket nem lehet átverni. Papolhatunk mi nekik az intézményi, iskolai tanulás fontosságáról, a diplomáéról, amikor ők pénzt akarnak keresni, meg akarnak élni, és azt látják, hogy a kettő nem feltétlenül függ össze. Nem csoda, hogy (leszámítva a kivételeket), nem éreznek motivációt a tanulásra. Arra a fajta tanulásra, amit a mai magyar oktatás jelent, nyújt és elvár (Lévai Julianna).
Könyve komoly látlelet a magyar iskola nyomorúságáról. Egyszerre látjuk benne a személyes pályát, a gyerekek sorsát, az iskolaügy hazugságait, látunk benne módszertant, lehetséges stratégiákat. 
Ritka az olyan ember, aki úgy képes átlátni nagy összefüggéseket, hogy nem hívja ehhez segítségül a madártávlatot. Benedekné Fekete Hajnalka olyan vérbeli „terepmunkás”, aki tökéletesen tisztában van a rendszer hibáival, hiszen nap mint nap kénytelen megtapasztalni, hogy a szociális hálón tátongó lyukakon sorra potyognak ki védencei, akikért pedig profi módon és elkötelezetten dolgozik. 
A szerző több, mint egy évtizede vezeti művészeti iskoláját, ahol elsődleges célja az, hogy mélyszegénységben élő gyerekeket fejlesszen, adjon nekik önbizalmat, önbecsülést, sikereket a művészi alkotás folyamatán keresztül. Munkája közben azonban olyan jelenségekkel találkozik nap mint nap, amik mellett nem tud elmenni szótlanul. 
A szofisztikált diktatúrák felesleges munkákat végeztetnek az állampolgáraikkal, s így elérik, hogy a létfenntartásért folytatott küzdelem továbbra is az egész napjukat kitöltse. Az állandó stresszben az ember könnyen elveszíti a saját élete feletti irányítást, és így a szabadságát is. Az oktatás ennek megfelelően kevéssé hatékony és sok stresszel jár, feleslegesen köti le a gyerekek idejét, túlhajszolja őket. Ugyanakkor fenntart jobb oktatási lehetőségeket az uralkodó elit és klientúrája számára annak érdekében, hogy újratermelje önmagát (Gyarmathy Éva).
Egy német filozófus mondta egy európa-méretű tragédiát követően, hogy eme emberiség trauma után már nem lehet verset írni. Nos, ez jár az eszemben (már bocsánat a profán egybevetésért): a skandináv írónő, Jane Teller világhírű, nálunk is olvasott, látott, kitárgyalt regénye, a Semmi után lehet-e még ifjúsági regényt írni. A gyerekvilág kimondott-ki nem mondott rejtélyei, filozófiai, metafizikai drámái, megannyi gyerekhős tragikusabbnál tragikusabb sorsa után tudunk-e még valamit mondani? Nekik. Róluk. Ebben a műfajban (Trencsényi László).
A gyűjteményes kötet címének ötlete Gyarmathy Évától származik. Az ő fejezetének egyik alcíme ugyanis így hangzik: Digitális generáció vagy degeneráció. Így összevonva ez a jelzős szerkezet egyszerre fejezi ki a jelenlegi, digitális jelzővel illetett nemzedék létét és a róla alkotott vélemények ellentmondásosságát. 
Pedagógusként muszáj optimistának lennem. Hinnem kell abban, hogy a jellem alakítható, hogy az elfogadás, a szeretet és a türelem lassan, de biztosan felülírhatja az emberi természet sötét oldalát. A pedagógusok felelőssége óriási, sosem tudhatjuk, nincs-e olyan tanítványunk, aki egyébként az LMBTQ-közösséghez tartozik. Ahhoz is. Mert egyébként ugyanolyan ember, ugyanúgy szeretetre, elfogadásra, sikerre, boldogságra vágyik, mint bármelyik, heteroszexuális sorstársa. Több közös van bennünk, mint talán elsőre gondolnánk (Sulyok Blanka).