2016. december 18. vasárnap, 16:37
Merre tovább? – 4. Felesleges(?) tárgyak
És mi van a létminimum alatt? Hiány. Mindenből. Most nem a nagy dolgokra gondolok, nem az igazán fontosakra, mint például a lakás, az élelem, a ruházat, hanem azokra a jelentéktelen dolgokra, amelyeket általában észre sem veszünk, hiszen annyira természetes, hogy vannak, csak bele kell nyúlnunk valamelyik fiókba az éppen szükséges apróságért, egy igazolványtokért, egy kulcstartóért, vagy egy Aszpirinért. Ezek a kicsinységek biztonságot adnak, kényelmesebbé teszik a napjainkat, díszítik a szobáinkat, berendezik az életünket. Emberivé és élhetővé teszik a mindennapokat (Gyulai Zsuzsa).
Nagyon szép karácsonyi ünnepeket és boldog, feszültségmentes új esztendőt kíván valamennyi látogatójának az OFOE honlap szerkesztősége és az egyesület elnöksége. 
A világszínvonalú technika segítségével egyketőre sikerült beazonosítani egyiptomi, iraki kurd és indiai illetőségüket. Hogy egyszerűbb legyen őket megjegyezni, a karácsonyi hangulatban lévő határőrtisztek elnevezték őket Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak, amin ők udvariasan elmosolyodtak. Az elegáns angolsággal feltett "Hová lesz a merre?"" kérdésre még elegánsabb angolsággal azt felelték "Kuruttyánba". Csakhogy ilyen települést nem találtak sem Magyarországon, sem Erdélyben, sem Vajdaságban, csupán egy Kurityán nevű falut Borsodban (Kamarás István OJD).
A megnövekedett információs térben minden hatványozódik. Az alaptalan állítások, a tudatos megtévesztés és a butaság aránya mindig is nagyobb volt a tudásénál, és most exponenciálisan növekedve látványosabban és átütőbben jelenik meg, mint a valóságos tudás. Ebből is látszik, hogy az emberiség közel sem ismeretekre és tudásra épít, sokkal inkább információkra. Az ismeretek megszerzése és a tudáshoz jutás nehéz munka, mert gondolkodást igényel, míg locsogni könnyű és felelősségmentes tevékenység (Gyarmathy Éva).
És igen, hát elpusztult a város. Egyik fele. Na de ám a másik. Az egyenest ünnepel. Mert a kormánycsapatok ilyen sikeresek. Ha nem így lenne, hangzik tovább az okfejtésnek szánt nem-is-tudom-mi, akkor az emberek nem adnák önként és boldogan ötödik éve gyerekeiket katonának a szír kormány seregébe. Márpedig adják. Önként. És ünnepelnek (Szabó Anna)
Az emlék tehát nem homályos. Legfeljebb ahányszor előhívod, annyiszor másként látod a rávetülő fény irányától függően. A nyeszlett, gyakran beteg kislány áll a sírok között. Unatkozik. A temető nem szomorú – unalmas hely. Olvasni még nem tud, a számokat sem ismeri. Ha tudna, ha ismerné, se mondanának neki semmit a nevek és a számok. Ő itt nem emlékezik. Pusztán létezik. Vár, amíg a felnőttek ’kiemlékezik’ magukat. Közben toporog, fel-fellép a dombocskákra (Szabó Anna). 
Szégyellem, hogy Lázár pont az én városomban, édesapám egykori szószéke mellett fogalmazta meg kormánya álláspontját arról, kiket tart az oktatás legfontosabb szereplőinek. Nem tett mást, csak definiálta a mindenki által ismert gyakorlatot. Egy olyan iskolában, ahol nem először járt, ahol megfordult már Balog Zoltán, Czunyiné Bertalan Judit, talán még Orbán Viktor is. Elgondolkoztató, hogy egyiküknek sem jutott eszébe száz métert sétálni, hogy állami főpapként, lévitaként legalább egy pillantást vessen hulló vakolatú állami iskolámra... (Achs Károly)