2012. február 16. csütörtök, 8:56
„Nekem a Facebook az oxigén”
Az előző generációknak is voltak helyeik, ahol a szülőktől, tanároktól, egyáltalán a felnőttektől távolabb lehettek együtt. Felügyelet és beleszólás, irányítás, kritika, büntetés nélkül. Száz éve még grund volt, aztán tér, töltés, patakpart, városi házak, romok, aluljárók, játszóterek. A mostani gyerekeknek is van ilyen helyük, csak ez egy virtuális tér. (Török Ildikó)
Végül kaptak egy ajánlatot. Ha nincs se kép, se keret, jó lesz a lány is. A nagyobbik. A magántanuló. Már nem gyerek. Se szemre, se törvény szerint. Szép? Hosszú, erős, dús, fényes haj, hibátlan bőr, átlagos termet, széles csípővel. Az arca sok tapasztalatról beszél. Túl sokról. Erőszak nem volt. Csak döntési helyzet. Nagy, egyre fokozódó nyomás alatt. (Szabó Anna)
A szerzőpáros egy a pedagógusok túlnyomó többségére jellemző jelenséget ír le. A két tanár a pályán töltött évek során ugyanis azt tapasztalta, hogy a pedagógusok többsége a munkájában felmerülő gondok okait (az adott politikai kurzustól függetlenül) szinte kizárólag a külső körülményekben, és sohasem önmagában találja meg. Állításuk szerint pedig "a jelenleginél jobb közoktatás biztosítéka lehetne egy egészséges ön- és helyzetképpel, magabiztos intellektuális háttérrel rendelkező tanártársadalom." (Élet és Irodalom, 2014. szept. 12. 8. o.)
Csak a közoktatási törvénytervezetet nem értem. Mondjuk, sok pontját nem. De most, az őszi szünetben, a gyerekeket nézve leginkább azon rágódtam, ki hiheti azt, hogy létezik olyan egységes, központilag irányított tananyagtartalom, szervezési forma, ami egyforma eséllyel fejleszti mindkét csoportot? Ki hiheti, hogy ebben a szélsőségességben a merev szabályozás sikeresebb lesz, mint a rugalmas? A büntetés sikeresebb, mint a dicséret? Az oktatásból minél előbbi kiléptetés eredményesebb, mint a bent tartás? (L. Ritók Nóra)
Miközben el kell fogadnunk, hogy a mobiltelefon ma már a napi működés alapvető eszköze, olyan tárgy, amelyet mindig magunknál tartunk, mint a zsebkendőt, úgy tűnik, a mobilkommunikáció etikai és viselkedésbeli szabályai, íratlan normarendszere ma még nem gyökeresedett meg a köztudatban. Pedig nagyon ideje lenne. Mit tehet ennek érdekében az iskola?