2009. szeptember 21. hétfő, 21:13
In Memoriam: Istvános diák voltam
„Emlékszem, amikor egyik reggel azzal fogadtak, hogy egy osztálytársunkat elütötte a kamion, és meghalt. Életében először és utoljára ő vezette a triatlonos bringásokat. Csak nevetni tudtam a folyosón, egészen addig, míg nem értem be a terembe, ahol nem láttam egyetlen tekintetet sem. Meg arra, hogy a kamaszok a temetésen zavarukban vagy a trauma hatása miatt nemcsak síró-, de röhögőgörcsöt is kaphatnak.”
„Hogy van-e értelme? Egy hozadéka biztosan volt az útnak. Eddig időnként napokig hezitáltam, míg belekezdtem valami reménytelennek tűnő munkába. Most, hogy felnéztem a tízegynéhány kilométeres hegyoldalakon kúszó utakra, és feljutottam, lassú, konok pedálozással, halogatás helyett rögtön belevágok.” (Szávai István)
„Szerettem volna megváltoztatni. Mivel természetesen ez lehetetlen volt, folyamatosan lelkiismeret furdalást éreztem, hiszen úgy véltem, hogy egy segítséget kérő tanulót nem tudtam támogatni, illetve nem éreztem, hogy az iránymutatás nélküli meghallgatás segítség lenne. Folyton aggódtam, szorongtam, és féltem a beszélgetésektől. Valójában zavarba hozott, az egyenrangú kapcsolat.” (Hodor Julianna esetleírása a „Mint arcokon a ráncok” blogról)
„Az alábbiakban olyan nem tipikus nevelési helyzetekről írok, amelyek a saját praxisomban fordultak elő. Az élet valamennyit megoldotta, az idő sok mindent enyhített, de a múltból felidézve is érzékelhető, hogy olykor csak egy hajszálon múlott a súlyosabb következmény.” – Gyulai Zsuzsanna írása.
„És még sorolhatnám tovább a rémületes eseteket, melyek közös nevezője, hogy valamennyiben gyermeki és ostoba módon viselkedem. Úgy tűnik, amint belépek az iskola kapuján, egy hirtelen agymosás, elektrosokk hatása alatt elbutulok, és az egyébként normális felnőttből ügyefogyott gügye válik.” – Federmayer Katalin írása.
„Ennyi volt. 12 éve vagyok ebben a suliban, és most vége. Ma (MA!!!!!!!) megkaptam a felmondásomat. A következő tanévben már nem tanítok itt. Elbúcsúzni nem tudtam...”
„Mindjárt kicsengetnek, vége a szabad órájának. Ugyan hasznosan eltöltötte! Nem, jövőre nem csinálja tovább, ha nem segít a központ, maga veszi kezébe a dolgot. Elmegy zöldségesboltba, káposztát válogatni, Katus cs betűinél érdekesebb feladat lesz. Ha az ember répát árul, legalább nem kell naponta harmincszor elmagyaráznia egy falka gyereknek, hogy az igazság mindig győz, és az élet gyönyörű.” – Szabó Magda 90 éves.
Nyilván egyszerűbb és biztonságosabb szabályok, paragrafusok mögé rejtőzve lemondani az önálló döntések meghozataláról. Meggyőződésünk szerint azonban a pedagógus nem szorítható be az engedelmes hivatalnok előírások és szabályok által meghatározott szerepkörébe. Bizony, olykor éppen a pedagógushivatás természetéből fakadóan kényszerülhet – például – az osztályfőnök egyedi „szabálytalanságokra”. Ilyen helyzetekről szól Grábics Éva írása. 
Annak ellenére, hogy a mai tizenévesek számos olyan dolgot produkálnak, ami akár egy évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, sok olyan tabut döntenek le, mely örök tiltásnak tűnt, szükségleteik közel sem változtak annyit, mint azt felszínesen gondolnánk. A mostani kamasz is igényli az odafigyelést, a problémái iránti nyitottságot, az elfogadást, a valóságos kapaszkodókat.