3. Zöld Béka Baráti Kör

Írtam, beszéltem róla már eleget, mert hiszem, hogy valami csoda született. A csodát csak közvetve műveltem én, a varázslatot a gyerekek, a közösség követte el. Fontosnak tartom, hogy hiteles története, módszerei, eljárásai, amennyire csak lehet, a köztudatba, vagy legalább a szakma kezébe kerüljenek. Olyan eredmények születtek, amelyek példa nélkül állnak a hazai pedagógiai gyakorlatban, ilyen típusú külföldi eredményekről, kutatás hiányában, nem tudok. Egyetlen „dicsekvés”: a program tizenhét éve alatt majd tízezer gyerek, fiatal felnőtt, felnőtt, értelmi fogyatékkal élő és ép ember fordult meg a Zöld Béka Baráti Körben, ahogy elnevezte magát a csapat. Közülük nagyjából 1200 fogyatékkal élő. Ők, egy kivétellel, mindannyian elvégezték iskoláikat, megszerezték szakmáikat – ez példa nélküli Magyarországon, hiszen még az épek között is igen nagy a lemorzsolódás, az iskolarendszerből való kipotyogás, a speciális szakiskolákban pedig kiugróan magas.

Elfogytak a BKV-jegyek. Nekem sincs most pénzem venni, ami volt, abból lett egy hónappal korábban vonatjegy Tatabányára, a Gerecsébe (a nejem szerint nem vagyok normális). Menni viszont kell, és hiába írom be a szülőknek, hiába megy az sms-láncon a hír: hozni kell négy vonaljegyet, egy csomó kölyök nem hoz. Most mi lesz? Elmegyünk, lógunk és reménykedem, hogy nem jön ellenőr. Azután hazaérve készül egy kártya, akkora, mint egy bankkártya, rajta a szöveg: „Kedves Ellenőr! Kérem, ne büntesse meg a gyerekeket, mert úgysem tudják kifizetni a büntetést, hiszen valamennyien hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő gyerekek! Köszönöm!”.

Egyszer kellett használni a kártyát, az ellenőr jó fej volt, megértő. Elolvasta a kártyát, kicsit elszomorodott (látszott rajta), és szó nélkül visszaadta.