Ez olyan, mint egy nagy család, tehát itt minden gyerek az én kölyköm is. Van amikor szeretgetem őket, máskor meg nyakon tudnám csapni. Így telnek el a napjaink, és ez rendkívül jó érzés nekem. Olyan kis apró sikerek, amit más talán nem is lát meg. Például amikor a kislány hat év után először leteszi a sarkát, mert egészen addig lábujjhegyen járt a sérüléséből adódóan. Apró részeredmény, de nekem és neki nagy siker, de ő ezt még nem is érti. Remélem, ezt a néhány gyereket sikerült felkészíteni, nem a továbbtanulásra, hanem inkább az életére. Nem biztos, hogy az a megoldás, hogy az úgy nevezett épeknek kell elfogadniuk a sérülteket, jó lenne, ha ez oda-vissza működne.
Mászik felfelé a sziklán a kislány. Epilepsziás, értelmi fogyatékos – és ráadásul tériszonyos. De meg akarta próbálni, és miért ne próbálná? Már félúton jár a Törökugratón, mikor elakad. Nem vagyok biztos abban, hogy csak megijedt vagy apróbb rohama van (petit mal). Azután meghallom a hangját:
– Félek, Karcsi bácsi, félek!
– Nézz rám, ide a szemembe! Itt vagy már fenn, két mozdulat, és le is oldozlak a kötélről. Egyébként meg nem történhet semmi bajod, be vagy kötve! De ha akarod, lógj egy kicsit, látod, megtartalak!
Gondolkodik kicsit, aztán csak annyit mond:
– Lemennék!
Szép lassan leengedem, a karom majd leszakad, nincs profi felszerelésünk, én tartom a súlyát. Megkönnyebbülök, mikor a lába a földet éri újra.
– Nagyon bátor voltál! – szólok le neki és mit ad isten? Mire mindenki felmászott, nekiveselkedik újra, és feljön! Megérte.1
Állok a Vadaspark pénztáránál és a hölgy nehezen érti meg a sajátos nevelési igényű gyerekek fogalmát. Nem tehetek mást, nem szeretem, de csak annyit mondok:
– Valamennyien értelmi fogyatékosok.
Nem veszem észre Gyuszit, aki közben odajött mellém. Rám néz és szelíden, csendesen csak annyit mond:
