4. Integráció, inkluzió

Mászik felfelé a sziklán a kislány. Epilepsziás, értelmi fogyatékos – és ráadásul tériszonyos. De meg akarta próbálni, és miért ne próbálná? Már félúton jár a Törökugratón, mikor elakad. Nem vagyok biztos abban, hogy csak megijedt vagy apróbb rohama van (petit mal). Azután meghallom a hangját:

– Félek, Karcsi bácsi, félek!

– Nézz rám, ide a szemembe! Itt vagy már fenn, két mozdulat, és le is oldozlak a kötélről. Egyébként meg nem történhet semmi bajod, be vagy kötve! De ha akarod, lógj egy kicsit, látod, megtartalak!

Gondolkodik kicsit, aztán csak annyit mond:

– Lemennék!

Szép lassan leengedem, a karom majd leszakad, nincs profi felszerelésünk, én tartom a súlyát. Megkönnyebbülök, mikor a lába a földet éri újra.

– Nagyon bátor voltál! – szólok le neki és mit ad isten? Mire mindenki felmászott, nekiveselkedik újra, és feljön! Megérte.¹

Állok a Vadaspark pénztáránál és a hölgy nehezen érti meg a sajátos nevelési igényű gyerekek fogalmát. Nem tehetek mást, nem szeretem, de csak annyit mondok:

– Valamennyien értelmi fogyatékosok.

Nem veszem észre Gyuszit, aki közben odajött mellém. Rám néz és szelíden, csendesen csak annyit mond:

– Nem vagyok fogyatékos!

Puff neki! Igaza van.