Dráma az osztályfőnöki munkában

4. Műsorok készítése

Közélet, történelem: alkalmi műsorok

„A pedagógusnapi ünnepség méltóságát tiszteletben tartó műsort szolgáltasson.”

Az etikai neveléshez kötődhet a saját közösségünkhöz, saját lakóhelyünkhöz, saját népünkhöz, nemzeti ünnepeinkhez való kapcsolódás kérdése. Egy osztály mozgósítása erre a feladatra ebből a szempontból is szerencsés lehet. Az iskolai munkarendek különben is többnyire az osztályokra bízzák a különböző programokat. A történelmi megemlékezések mellett karácsonyi, pedagógusnapi vagy akár több osztályt is együtt mozgató szalagavatói műsort is készíthetünk, de ebbe a körbe sorolom a rendőrség kérésére megrendezett prevenciós előadásokat is.

Kellenek-e egyáltalán ilyenek? Kopp Mária és Skrabsky Árpád vizsgálataiból tudjuk, hogy: „a nemzeti érzés megélését a legszigorúbban elfojtották. A pszichológiából, pszichiátriából tudjuk, hogy az elfojtás neurózishoz vezet, így valóban országos szintű neurózis alakult ki. Beláthatatlan következményekkel jár, ha sikerül egy nép jelentős hányadával elfogadtatni, hogy számára az összetartozás-élmény nem fontos. Ezért áll ma Magyarország az anómia, a közös érték és normarendszer tekintetében sokkal rosszabbul, mint szomszédai, akár a szlovének, a lengyelek, a csehek, még a szlovákok is.”¹ Többek között ezért is fontos, hogy a megemlékezések minél jobban megérintsék mind a szereplőket, mind a nézőket. Ezért baj az, hogy a tanárképzésben alig jelenik meg ez a kérdés. (Mellékesen szorgalmazom, hogy bármely szakos tanárjelölt részese legyen egy alkalmi műsor elkészítésének – nem azért, hogy módszertant tanuljon, hanem hogy táguljon a szemlélete, legyen tanárképzős időszakából is elemezhető saját élménye.)

A Youtube-on megnézett több tucat iskolai műsor tanulsága szerint sok kolléga abból tud csak kiindulni, amit ő maga is látott attól a kollégától, aki szintén csak úgy látott valamit, nincs róla saját tapasztalata. Statikus kép: az igazgató (esetleg egy diák) beszéde, versek és történelemóra vegyítése gondolat, mához szóló üzenet nélkül. Iskolai egyenruha vagy svájcisapka, sok-sok technika, nem időben megszólaló vagy vágatlan, hosszú zene. A neten föllelhető szövegkönyvek (pl. suliháló) segítséget, kiindulópontot adhatnak a feladattól rettegő, színpadi képzésben nem részesült megbízott tanároknak, viszont a szövegek felmondása önmagában nem elég. (Én például sosem tudtam kész szövegkönyvet felhasználni, maximum paródiához: „Rózsát hoztunk köszöntőnek /Pedagógusnapra, /tudjuk, hogy a tanár bácsi /örömmel fogadja.”)

Ezért jó, hogy újabban megjelennek az „alkalmazott színjátszás” kérdései a drámatanári továbbképzéseken. (A HOL-MI 2014-es kecskeméti programján például Perényi Balázs politikai viccekkel közelítette meg az ötvenes éveket, 2013-ban én is tartottam erről előadást Nagyváradon)

A műsorok készítésének tartalmi kérdései

„Lassan mindenki kezdte megérezni a dolog súlyát.”

Nem ezen írás feladata a műsorok esztétikai-tartalmi kérdéseivel foglalkozni, néhány szempontot azért megemlítek egyik saját műsorom (egy holokauszt-megemlékezés) példáival illusztrálva:

• alapos, a gyerekeket érdekeltté tevő előkészítő munka (gyűjtőmunka, múzeumlátogatás, filmélmények)
• egy központi gondolat, ami köré az egész szerveződik (Hogyan jutunk el a békességből előbb a megkülönböztetésig, majd a fizikai megsemmisítésig?)
• a nézőpont kiválasztása (az áldozattá váló gyerekek szemszöge)
• megbízható források, dokumentumok (egy túlélő mondatai, részletek gyereknaplókból)
• a résztvevő gyerekek bevonása a tartalom kialakításába, ne puszta végrehajtók legyenek (teret adni az improvizációnak: hogyan reagál egy gyerek, amikor a tanítója nem engedi, hogy verset mondjon október hatodikán)
• a forma meghatározása (húsz-harminc másodperces mikrojelenetek, amelyeknek két befejezése van: először egy még viszonylag emberi, majd egy embertelen)
• kötődés a jelen kérdéseihez, elkerülve a túlzottan didaktikus megoldásokat, pártpolitikai felhangokat (megalázás, csoportos agresszió)
• világos és határozott struktúra a nézők figyelmének fenntartása érdekében (visszatérő képek, ugyanazon vers különböző versszakai az előadás különböző pontjain, ismétlődő megoldások)

A műsorok készítésének kérdései az osztályfőnök szemszögéből

„Látszott, hogy nem egyforma tehetségűek ezek a gyerekek, de ebben a műsorban ez nem számított.”

A legfontosabb kérdés az, hogy egy ilyen program elkészítése milyen lenyomatot hagy az osztályban. Közelebb hozza-e a gyerekeket az adott korhoz? Le tudnak-e szűrni következtetést a saját életükre vonatkozóan?

Nyilvánvaló, hogy egy osztályban nem egyformán hat a téma minden egyes gyerekre. De ha a kor egészét nem is érti meg mindenki, a konkrét szituációk elérik őket. Milyen érzés az, amikor kiszolgáltatott vagy? Mit vált ki belőled, ha hatalom van a kezedben?

Egy-egy félmondatos rendezői instrukcióval el lehet intézni akár egy teljes osztályfőnöki óra témáját úgy, hogy a munka hevében a gyereknek fel sem tűnik a „tanítás” – így aztán nem is hárít. Jó terep lehet a próbafolyamat néhány osztályprobléma kezelésére is. Lehetőséget ad például túltengő gyerekek finom visszafogására vagy háttérben levő gyerekek finom erősítésére.

Az iskolai előadás elsősorban a szereplőket alakítja. Egyik programunk egy diszkóbaleset-szimuláció volt a rendőrség kérésére. Szemerkélt az eső, vijjogtak az igazi mentők igazi szirénái. S bár a közönség megrendült, az eredeti célt valószínűleg nem értük el: nem hiszem, hogy akár egyetlen néző is visszafogta volna magát szombat este… Viszont a szereplők évekkel később is ezt tartják a négyéves munka leginkább emberpróbáló feladatának.

Geoff Gilham² szerint a drámaórán nem színész szerepével kínáljuk meg a gyereket, hanem a drámaíróéval. Ennek analógiájára egy osztállyal végzett színpadi munka fő területe nem a színészmesterség, inkább a dramaturgia:

• ebből és ebből mi következik?
• mi történik a szereplőben az adott pillanatban,
• mit ért meg mindebből a közönség
• hol legyen az érzelmi csúcspont? stb.

Egy osztállyal készített műsor ebből a szempontból is más, mint a színjátszó körön, színészi vénával megáldott gyerekekkel rendezett előadás. Nem tehetem meg, hogy kihagyom azt a gyereket, aki csak iskolásan, bemagolt hangsúllyal képes megjelenni a színpadon. Két lehetőség van: megtalálni azt a formát, amelyben legkevésbé tűnik fel a hiányosság, vagy elfogadni, hogy ez a két mondat így hangzik. Tapasztalatom szerint a közönség nagyon jól viseli a második megoldást is (ha elég érdekes a műsor).

¹Kopp M.-Skrabski Á. (2000): Magyar lelkiállapot az ezredfordulón. Távlatok, 4 (499-513.)

²Geoff Gilham (1994) Színházi nevelési kurzus. Marczibányi Téri Művelődési Központ